Az emlékezet
Dátum: Szeptember 21, vasárnap, 14:55:01
Téma: Anomáliák térben és időben
 |
Rádöbbentem arra, hogy a jót csak akkor jegyeztem meg, ha valami kiemelkedően jó volt, a rosszat meg minden megkötés nélkül.
|
Az emlékezet
Sok filmet láttam és sok könyvben is olvastam olyan történetet, amikor a főszereplő, valamilyen trauma kapcsán, elveszti az emlékezetét.
Egy bizonyos pillanattól visszamenőleg, nem emlékszik semmire és senkire.
Elképzeltem, hogy mi lenne, ha velem történne ilyen. Furcsa volt. Először viccre vettem.
Mindenki újra közeledhetne hozzám, azok is, akiket nem kedveltem? Vajon egy újrakezdés után ugyanaz lenne az eredmény, vagy, mivel ők tudják, hol siklott ki a kapcsolatunk, másképp alakítanák tudatosan? Vagy csak simán örülnének neki, hogy Én elfelejtettem az egészet? Mi lenne azokkal, akiket idáig szerettem? Nekik is újra kéne kezdeni.
Mire emlékeztetnének a kapcsolatunkból? Csak a jó dolgokra, a szeretni valókra?
Sejtésem szerint igen, hisz fel kéne tölteni újra emlékekkel és azok már csak az általuk elmeséltek lehetnek. Vajon egy-egy téma kapcsán felmerült kérdéseimet ki, hogyan válaszolná meg? Mit kezdenék például az ellentétes információkkal, hisz mivel én nem emlékszem, nem tudhatom melyik igaz.
Azt már félve kérdezem, megszeretném-e újra azokat, akiket most szeretek?
Néha eszembe jut, hogy jó lenne elfelejteni mindent, hisz annyi rossz dolog ért az életben és oly kevés jó.
Ezt most átgondoltam. Tényleg olyan kevés jó volt és megannyi rossz, vagy csak én alakítottam így?
Rádöbbentem arra, hogy a jót csak akkor jegyeztem meg, ha valami kiemelkedően jó volt, a rosszat meg minden megkötés nélkül.
Két nagy jó között, ezer rossz. Nem jó arány. De mi van a kis jókkal és mi van azzal, ami jó, de természetesnek veszem? Ezek nincsenek benne a jók-ban. Ezzel torzul a kép, de nagyon.
Vegyünk egy példát. Fáj a nagylábujjam, mert tegnap belerúgtam a csempébe. Ez rossz. Meg is jegyeztem.
De. Miért nem sorolom fel mellé, hogy mi az, ami nem fáj? Mert, az természetes.
Pedig az összes többi dolog a testemen és benne, nem fáj. Én mégis azt az egyet tartom számon.
A rosszak megint gyarapodtak, a jók meg stagnálnak, mert arra ügyet sem vetek, hisz az természetes. Pedig nem az.
Abban a pillanatban nem az, amikor rosszra kezdenek fordulni a dolgok, azokban a tartományokban, amit természetesen jónak tartottam és mégsem tettem bele a jók sorába, akkor. Később persze már beletenném, de már nem lehet. Amikor már szinte mindenem fáj a lábujjam kivételével, akkor már jó lenne, ha fordítva lenne, mert akkor olyan jó volt. Csak nem tudtam. Pontosabban tudtam, csak nem számoltam vele.
Utólag már tudni vélem, hogy kellett volna, akkor talán nem éreztem volna olyan sokszor rosszul magam a bőrömben, teljesen indokolatlanul. A jó, akkor is több volt.
Mostantól a sok kis jót is jegyzem, lehetőség szerint mindegyiket. Talán még nem késő, bár nagyon nehéz fordítani a beidegződött érzékelésemen.
Egy próbát megér.
|
|