Fullextra.hu - Kreatív csatornák II.

Az ember társas lény, csak lehet, hogy a társak nem úgy működnek, ahogy szeretnénk. Számomra az internetes közösségek jelentik az előre mutató irányt.

Amikor gimnazista voltam, próbáltam a családommal, barátaimmal, osztálytársaimmal megkedveltetni magamat azzal, hogy verseket írok. Egy-két ember akadt közülük, akik azt mondták, hogy ez milyen jó, de hosszasabb beszélgetést nem lehetett velük a témáról folytatni, mert őket személy szerint nem érdekelte; a többiek meg egyenesen gúny tárgyává tettek. Most már bánom, hogy akkoriban nem néztem körbe a nagy világban, hogy milyen versíró közösségekhez lehetne csatlakozni, akikkel ha nem is személyesen, de legalább papíron, levélben tudtam volna beszélgetni.
Az internet mindenesetre felgyorsította ezeket a dolgokat. Elég volt a Google-be beírnom, hogy “versek”, és máris találtam olyan fórumokat, ahol hasonló érdeklődésű emberek voltak fellelhetőek. Ez az ága az életemnek szintén nehezen indult be: feltettem egy verset az egyik portálra, ahol azt ígérték, hogy elbírálják; és úgy egy évig vártam, hogy történjen vele valami.

Mostani fejjel már úgy látom, hogy ha feltesszük a verset egy portálra, és véleményeket kapunk rá, az csak egy kis szelete annak, hogy egy közösség ereje mennyi mindenre képes. Hiszem, hogy érdemesebb bevonni a tagokat már az alkotói folyamat korábbi szakaszaiba is.

Játékok

Lehet, hogy nem alkot maradandó művet, ha valaki fura szavakra keres rímet, más versét folytatja egy arra kialakított játékban, vagy tíz megadott szó felhasználásával ír egy saját verset; de segíthet beindítani a fantáziát, ráterelheti a gondolatokat az alkotás síkjára. Előfordulhat, hogy az ember beszáll egy ilyen játékba, megírja a tíz szóval a verset, majd addig-addig alakítgatja, hogy az eredeti tíz szó nyomtalanul eltűnik benne; de végül mégis születik valami olyasmi, amire már büszke tud lenni. Fontos az is, hogy amikor a szerző minden írását vérkomolyan veszi, és minőségi / teljesítési kényszer alá helyezi magát, azzal csak kiöli a mókát az írásból. A játékok segítenek abban, hogy olyan szösszeneteket írjunk, amiket szívfájdalom nélkül ki tudunk dobni a kukába.

Diskurzus

Néha a versírás beindításához elég egy könnyed csevej, amit hasonló érdeklődésű emberekkel teszünk. Minél szétszórtabb, talán annál jobb; hiszen nem kell az ember szájába rágni, hogy miről kezdjen el írni (még csak értenie sem kell teljesen, majd otthon utána néz); elég, ha sikerül rátapintani valamire, ami megérinti a szerző receptorait, onnantól a gondolat megindul, mint egy lavina, és addig nem nyugszik, amíg nem sikerül legalább egy négysorost alkotni belőle.

Panaszkodás

Bár azt gondolom, fontos elv általánosságban, hogy ne sajnáltassuk magunkat, ne akarjunk a másikra ráakaszkodni, és módszeresen rontani a kedvét azzal, hogy folyamatosan csak a problémáinkról beszélünk; ugyanakkor úgy hiszem, hogy létezik egészséges panaszkodás. Egyrészt, honnan tudnák az emberek, hogy valami gondunk van, ha sosem beszélünk róla? Lehet, hogy valaki tudna és szeretne is segíteni nekünk, de ahhoz el kell mondanunk, hogy miben lehet a segítségünkre. Az is kiderülhet, hogy már mi magunk megtaláljuk a megoldást, amikor sikerül értelmes módon megfogalmaznunk a vágyainkat. Végül az is fontos, hogy az embernek segít feldolgozni a problémáit, ha beszélhet róla.

Végül a műhelyekről

Furának tűnhet, de azt gondolom a tapasztalataim alapján, hogy a félkész versek megmutatása és tanács kérése, vagyis a versműhely néha a legrosszabb ötlet, amit egy közösségben csinálni lehet. Rossz köröben a műhely könnyen átalakulhat annak a fitogtatásává, hogy ki a tehetségesebb. Rámutatni, hogy a másik versében mit tartunk gyenge pontnak, és mi az, ami nem tetszik benne, nagyon hasznos tud lenni. Beleírni a szövegébe, azt mutogatni, hogy mi hogyan írnánk meg helyette, viszont káros. A szerző úgysem fogja átvenni azokat a sorokat, amiket mi tettünk hozzá, ilyen időkben, amikor egy sokan amúgy is azt akarják a másikra rákenni, hogy lopott tőle (néha pusztán rosszindulatból); ráadásul ha sikerült pont egy olyan változtatást tennünk a versében, amire idővel ő is rájött volna, azzal megfosztjuk ettől a lehetőségtől, vagy legalábbis örlődni fog, hogy bele merje-e tenni a végleges változatba. A cél az lenne, hogy új eszközöket mutatunk be a társunknak, amik később a hasznára lehetnek, és nem az, hogy tovább gátoljuk, blokkoljuk.