Fullextra.hu - Kreatív csatornák VII.

Ha az ember belegondol jobban abba, hogy mire buzdítják, és mit várnak el tőle, akkor azt láthatja, hogy a kettőnek az égvilágon semmi köze egymáshoz.

Rendszerint mondogatják különböző előadásokon, “önsegítő” könyvekben, hollywoodi filmekben, hogy “légy önmagad, valósítsd meg önmagad, legyen a munkád a hobbid”, miközben egyáltalán nem gondolják így. Valójában azt gondolják, hogy “azt mondom, amit hallani szeretnél, vedd hát meg a könyvem / filmem!” Ha mindenki kivenne egy év szabadságot megkeresni önmagát, ki söpörnél az utcákat, ki ürítené ki a kukákat, ki szippantaná ki a szennyvizet?

A munkahelyek becsapnak minket. Azt ígérik, hogy ha ledolgozod a nyolc órát, utána foglalkozhatsz azzal, amivel szeretnél; miközben annyira leterhelnek, hogy nincs már erőd bármibe is belefogni, de az is előfordulhat, hogy egész este azon aggódsz, másnap hogy fogod tudni megcsinálni az összes feladatot, mert rengeteg van belőlük, és szorít a határidő. Sokszor a főnököd nem is érzi, hogy lehetetlen helyzetbe hoz, mert ő is kutyaszorítóban van: A feladatnak kész kell lennie, neki fogalma sincs, hogy kell megcsinálni, teljesen rád van utalva; és az egyetlen eszköz, amivel “hatással tud lenni a világra”, az az, hogy téged siettet.

Sokan nem tudjuk “letenni” a munkát, amikor átlépjük a cég küszöbét; azt meg hogy is várhatná el bárki, hogy kreatív lendületet vegyünk (pl. írjunk), amikor otthon is alkalmazottak vagyunk, a tévé előtt is még “céges” mentális állapotban “lebegünk”?! Persze nem lehetetlen, és sokan mások képesek is rá, csak én például nem.

A társadalom legfőbb mércéje az, hogy milyen állásod van, mennyit keresel, megvan-e a saját lakás, kocsi, stb. Termeld meg másoknak azt, amire szükségük van, és nyomd el a saját vágyaidat. Talán más lenne a helyzet, hogy ha a munkahelyen nem csak azt vennék alapul, hogy mennyit teljesítettünk, hanem elismerően jutalmaznák azt is, ha sikerül előrelépnünk az önmegvalósítás skáláján. (Mondjuk több bónuszt kapsz év végén, ha a mindennapi gyári munka mellett elkészültél a regényeddel is.) Talán ma még túl utópisztikus gondolat ez, de ahogy fejlődnek a számítógépek, a telefonok, az autók; talán képesek leszünk egyszer az ember-cég viszonyban is fejlődni, akár mai szemmel szokatlan irányokba. Most még viszont az alapvető helyzet az, hogy a fizetés kell, a munkahelyi feladatok nem tűrnek halasztást; az önmegvalósítás ugyanakkor lassú folyamat, rendszerint nem hoz pénzt a házhoz, úgyhogy mindig lehet odázgatni egy “kicsit”.

Persze nem azt akarom mondani, hogy ha valaki írni szeretne, akkor hagyja ott az állását; de szerintem érdemes időnként kivenni egy-egy hét szabadságot, amikor (nem utazunk, nem felújítjuk a lakást, nem újabb terheket róvunk magunkra, hanem) körbevesszük magunkat a kedvenc könyveinkkel, üres papírlapokkal, tollakkal, megnyitjuk a számítógépen a szövegszerkesztőt, és belesüppedünk az írás / költés hangulatába, mint egy kényelmes babzsákba.