A prózaversenybe a következő feltételekkel, várjuk a műveket szeretettel.
Hasonlóan az Anonim versversenyhez, Anna1955 moderátornakküldjétek el a műveket hétfőtől csütörtökig.
A művek maximum hossza 80 sor lehet. A mű nem jelenhet meg a verseny előtt a Fullextra semmilyen felületén.
Nincs megadott téma, bármiről írhattok.
A szavazás azonos a versversenyekével.
Péntektől vasárnap estig, illetve a topic lezárásáig lehet szavazni, kötelezően három feltett műre.
Ha hat műnél kevesebb pályázat érkezik be, akkor automatikusan meghosszabbodik a verseny a következő héttel, amíg hat mű nem szerepel. A szavazáshoz minimum hat műre van szükség, tehát kérünk benneteket játszatok velünk itt is aktívan.
Az első helyezett művének elérhetősége egy hétig kiemelt helyen fog szerepelni a főoldalon.
Sok sikert az alkotáshoz
Figyelem!! Az elmúlt hetekben beérkezett művek továbbra is szerepelnek a versenyben (csak új számot kaptak) - a verseny akkor érvényes, ha legalább hat mű beérkezik csütörtök estig.
Közeledik november 1-2-a, a Halottak és a Mindenszentek Napja, mely a halottakra való emlékezés ünnepe, illetve másnap azokat a szenteket ünnepli az egyház, akiknek nincs naptári ünnepük. Az egyház az I. századtól kezdődően november elsejét szentelte a halottak emlékére. Ezen a napon a keresztény tanítás szerint az élő és az elhalt hívek titokzatos közösséget alkotnak. Az egész magyar nyelvterületen szokás a sírok megtisztítása, virággal díszítése, gyertya gyújtás. A néphit szerint ilyenkor hazalátogatnak a halottak, s nekik a terített asztalra kenyeret, sót, vizet tettek. A család minden tagja gyertyát gyújtott a gyertyák égésidejéből arra következtettek, ki hal meg előbb a családban. Úgy tartották, hogy mindenszentek és halottak napja közti éjszakán a halottak miséznek a templomban, és amíg a harang szól hazalátogatnak szétnézni. Ezért minden helyiségben lámpát, mécsest gyújtottak, hogy a halottak eligazodjanak, hiszen már át lett rendezve a lakás. Ezen a héten nem dolgoztak, csak a legszükségesebb dolgokat végezték el. Tiltott dolog volt a meszelés, mosás, mezőn dolgozás, - mert ez sok bajt hozhatott a ház népére, - megzavarja a holtak nyugalmát. E hiedelmek ma már kiveszőben vannak, de mindkét napon a halottakra emlékezünk. A virág borította sírok mellett rokonok, ismerősök, barátok gyertyát gyújtanak, emlékeznek. A távolba szakadt családtagok is hazatérnek, emlékeznek. Az ünneplés a gyász napja. Néma könnyek, elfojtott zokogások között tör magának utat a fájdalom és az emlékezés. Gazdasági hagyományok is kötődtek e naphoz. Ilyenkor szorultak be az állatok a csorda, a ménes, a gulya, a csürhe, és behajtották őket a mezőről, a hegyekből.
Olvassátok szeretettel egy gyermekkori apró történetemet a gyertyagyújtás idején.
Itthon jártak halottaink
Ramaty az idő. Már egy hete – minden nap – átláthatatlan a köd, és reggelre vastag dér fedi a kerti gyep fűszálait. Gyorsan ránk jött a hideg. Hajnalonta már befagy az állatok itatója, s keményre fagy a szárítón a kinn feledett ruha, hogy aztán a dél körüli remek napsütésben teljesen kiszáradhasson. Az öregek tudatosan kint hagyták ilyenkor a vászon ruhákat, terítőket, mert sokkal szebbek voltak a fagyás utáni kiszáradástól, persze a nyű is kifagyott belőlük. Ma Halottak Napja van. Megyünk a temetőbe. Gyertyát gyújtunk a rokonok sírján, de megtiszteljük ilyenkor a hősök sírját is. Apu azt mondja, hogy hiába van a sírjukra írva: DICSŐSÉG A SZOVJET HŐSÖKNEK, ott bent a sírban nemcsak szovjet katonák pihennek, hanem oda temették a német, sőt a '19-es cseh halottakat is. Valamiért azonban mégis az van a sírra írva. Ez nem tartozik a kérdezhető dolgok közé, hiszen évekkel ezelőtt feltett kérdésemre apu nagyon összeráncolta a homlokát. Ilyenkor jobb nem firtatni a dolgot.
Nagyon szép ezen a napon a temető. A fagytól gondosan megóvott virágok szinte fehérbe öltöztetik, még azokat a sírokat is, amelyekhez év közben nem szoktak járni a hozzátartozók, mert messze laknak, vagy csak éppen sok a dolguk. Estére pedig a gyertyák teljes fénybe borítják a hegyoldalt. Rendkívül szép látvány. Még – onnét fentről – az égből is elégedettek lehetnek az elköltözöttek, amikor visszatekintenek. Egyébként, nekem ez az egész teljesen érthetetlen, felfoghatatlan. Hogyan kerül a lelkük a koporsóból, a sírból – oda – föl az égbe? És az sem tiszta, hogy miért? Mama azt mondta, hogy elfáradt a testük, és a lelkük megy csak a mennybe, mert az nem tud elfáradni. Hiszen, ha imádkozunk értük, akkor a lelkük soha sem fog elfáradni. Ez teljesen igaznak látszik, hiszen tavaly – amíg a temetőben jártunk, és gyertyát gyújtottunk – otthon jártak nálunk a halottjaink. Ez teljesen biztos, mert az asztalra kitett kenyérből, sóból és a vízből is hiányzott, amikor hazaértünk. Sőt a sajtot teljesen meg is ették. Hatalmas csend volt, és mindenki imádkozott. Én nagyon sajnáltam viszont, hogy nem akkor jártak ott, amikor odahaza voltunk, mert azokat a halottainkat is láthattam volna, akiket előtte nem is ismertem, vagy még olyan kicsi voltam, hogy nem emlékszem rájuk. Most is gondosan kitettük nekik a kenyeret, a sót, a sajtot és a vizet is. Ekkor szövődött a nagy tervem: meg fogom figyelni halottjainkat. Erre nagyon jó alkalom nyílik, hiszen tegnap bedurrant a torkom, és lázas lettem. Kaptam gyógyszert is, ami nem annyira jó, és hársfateát kellett kortyolgatni. Estére inhaláltunk. Máskor – egyébként - ezzel sem lehetett volna otthon tartani a gyertyagyújtáskor. Nagyon szerettem a kis lángocskákat. Én keltettem őket életre, s csak egy pillanat kellett, aztán már el is lehetett fújni. Majd újra meggyújtani. A gyufával, ami nem annyira gyerek kezébe való.
A család kiöltözött a legszebb ünneplőbe. Anyu még visszajött az ágyhoz, megérinti kezével a homlokom.
- Jól van! Már nem vagy annyira lázas. Iszogasd a teát!
- Ühüm! - mondtam nyugtázóan.
Elindultak. Még alig értek ki a kapunk, én már kaptam is magamra a melegítőt, a sálat és a kabátot, de még a sapkát is fejembe húztam. Hideg van. Még ráadásul csak este fognak begyújtani a hidegszobába, hogy ne fogyjon a tüzelő. Pedig én ezt szemeltem ki a figyelőállásomnak, hiszen a verandai asztalon volt kikészítve a halottjainknak szánt kenyér, só, sajt és a víz. Egy picinyke rést hagytam az ajtón, éppen csak annyit, hogy kukucskálva szemmel tarthassam az asztalt. Nagyon izgulok. Nagyapámat is megláthatom. Biztos ő is eljön. El kell jönnie, hogy láthassam. Nagyon csendben vagyok. Nem történik semmi. Elfáradt a lában, ezért egy karosszéket húzok a figyelő-nyílásom közelébe. Kényelmesebb. Még mindig nem történik semmi. Fázom. Előveszem apu lóden kabátját a szekrényből. Jéghideg, de magamra terítem. Majd átmelegszik. Egyszer csak nyikorgásra figyelek fel. A torkomban kopog a szívem. Majd szétesek. Teljes erőmből a nyíláshoz szítom arcom, hogy jobban láthassam a fejleményeket. Senkit nem látok. Lehet, hogy tényleg „láthatatlanok a halottak”, fut végig rajtam az egyik nagy kérdés, de csak egy pillanat az egész, mert a következő pillanatban: Mica cica ugrik fel az asztalra, és jóízűen el kezdi lakmározni a sajtot, miközben elmozdítja a kenyeret és a farkával széttúrja a gondosan kupacba rakott sót. Egy pillanat alatt eltüntette a sajt-darabot. Befejezésként még ágaskodik egyet, első két tappancsát a kancsó szélére téve még lefetyel rá egy kis vizet.
Kinyitom az ajtót, és gyorsan elsiccelem a kontárt. Leszaladok a konyhába, és vágok egy újabb darabka sajtot, majd helyreállítom az eredeti rendet. Elfoglalom újra a figyelőállást. Azonban nem történik semmi. Már lassan egy órája vagyok a megfigyelésen. Nagyon fázom. Nem érzem jól magam...
- Mi bajod? Mi van veled? Ébredj! Miért jöttél a hidegszobába? Teljesen át vagy fagyva. Lángol az arcod.
- Mi van asszony?
- Nézd már, a gyerek feljött a hidegszobába, betegen! Biztos rosszat álmodhatott. Szaladjatok el orvosért! Nagyon lázas.
Apa és fia.
- Na, végre megjöttél. A fiam vagy, de hamarosan megérem azt, hogy nem lesz, aki egy pohár vizet a betegágyamhoz hozzon.
- Jól van, apám, sok a szöveg. Itt vagyok, és kész. Mit parancsol, uram?
- Ne gúnyolódjál. Órák óta éhen-szomjan várok rád. És közben te azzal a cigánylánnyal enyelegsz. Az apád eszedbe sem jut.
- Mi bajod van Évával? Ő különb bármelyik falusi lánynál! Tessék, itt van a vacsorád. Egyél, igyál, és Éván ne köszörüld a nyelved.
- Nem akarom azt a cafkát itt látni. Nem döglök meg egyhamar, nem fog ide költözni, menjen a fajtájához.
- Apa, én szeretem őt és elveszem feleségül, még ha a frász is megesz téged! Ideje, hogy a gonoszság már távolodjon tőled. Anyát is megkínoztad eléggé. Ezért is büntetésben részesülsz, az ágyhoz vagy kötve. Máskülönben Évának is nekimennél. Ne jajgass, nem szánlak meg! Itt a kacsád, és most már jólesne egy kis csend. A munkahelyemen elég nagy a gépek zaja.
Másnap.
- András bácsi, ne bosszankodjon, árt az egészségének. Éva rendes lány, és a fia nagyon szereti őt.
- Maga, Rozi, ne velük foglalkozzon, azért fizetem, hogy velem törődjön, ha nincs itt a János. Vigye innen ezt a káposztát, nem kell.
- Hétfőtől nem jövök, mert az anyámhoz utazok, lebetegedett, őt kell ápolnom.
- Ó, még ez hiányzott! Mindenki ellenem van. Jaj, istenem!
Vasárnap délelőtt.
- Szervusz, apa, megjöttünk. Ezentúl Éva fog ápolni, mert Rozi néni elment, helyette nem találtam senkit. Éva elvállalta, hogy gondoskodni fog rólad.
- Ó, egek! Ez az én sorsom! Szegény Juliskám, megfordulna a sírjában, ha látná, miféle bánásmódban részesülök!
- Nyugodjon meg, András bácsi, én értek az ápoláshoz, tanfolyamot is elvégeztem és gyakoroltam is a betegápolást, - mondta Éva, miután mély lélegzetet vett és mert megszólalni a szigorú, dacos és állandóan elégedetlenkedő öregúr előtt.
- Nincs mit tennem, ágyfogságra vagyok ítélve. Jól van, gyere holnap, te kormos szemű szépség, megadom magam.
Két hónap múlva.
- Gyere ide, kis kormos szemű, nyomkodd meg a bal vállamat, nagyon fáj. Még, még. Itt is, a derekamat. Ez jó, nagyon jó. Még, még…itt is, fogd meg…
- András bácsi, azt már nem, hogy képzeli?
- Neked teljesítened kell a kívánságaimat. Jaj, gyere vissza! Rosszul vagyok! Gyere ide-e-e-e! Miért nem jössz? Nem kapok levegőt! Uramisten! Meghalok! Meghalok!
- Ne tettesse magát! Hazug és gonosz vénember! Na, végre abbahagyta a jajgatást. Csendben van. Azt sem bánom, ha meghal. Nem kínoz többet bennünket. Szegény Jánost is állandóan terrorizálja, lelkileg is zsarolja.
- Éva, az orvosságomat, fulladok!
Éva mereven állt az ajtó előtt és hezitált. Nehéz két hónap volt mögötte, de János kedvéért tűrt a beteg szeszélyeinek Az öreg pedig minden felgyülemlett keserűségét a lányon bosszulta meg. Éva csendben tűrte a szidalmakat, amelyek nem csak neki, hanem a családjának is, és az egész nemzedékének is szóltak.
Most eljött a pillanat. Ha most hagyja az öreget végleg eltávozni innen, ebből a világból, megszűnik azonnal a tűrhetetlen állapot. Gyűlöli az öreget, de fiát a Jánost nagyon szereti. Nagyon szereti. András bácsi pedig az édesapja. Mit tegyen? Hallgatózik. Félelmetes hörgés, megint csend, utána erőtlen hang: „Orvosságot!”
Éva hirtelen azon kapta magát, hogy a gondolatai bűnösek. „Nem, az isten megbüntetne.” Gyorsan beszaladt a beteghez, elővette az orvosságot, az öregbe öntötte. Elővette minden tudását, képességét, hogy a beteg állapotát javítsa. Szerencsére, János épp akkor érkezett haza.
- Édesem, gyorsan telefonáljál a mentőért, - kiáltott Éva és kísérletezett a mesterséges lélegeztetéssel is. A mentők meg is érkeztek rövid időn belül. András bácsi kórházba került.
- János Évával együtt mindennap látogatta az apját az intenzív osztályon. Éva nagyon boldog volt, hogy nem engedte meg magának, , hogy az ördögi gondolatok eluralkodjanak rajta és olyan cselekedetet hajtson végre, amit később megbán. Örült is, hogy János apja él és javult az állapota.
Egy beteglátogatáskor az apa remegő hangon mondta:
- Gyermekeim, most ment el az ügyvéd. Rátok hagytam minden pénzem, vagyonomat. Házasodjatok! Áldásom rátok! Legyetek boldogok!
Legutóbb Anna1955 szerkesztette (2006 Nov 27 Hétfő 6:07), összesen 4 alkalommal
Édesanyám mesélte, hogy december 24-én éjfél után fél óra múlva születtem. Karácsony előtt. És ez 70 évvel ezelőtt történt. A nevem pedig Éva lett, tehát december 24-és van a névnapom is. Mindenki a családban, soha nem velem foglalkozott, hanem a karácsonyi előkészületekkel. A fenyőfa alatt én is úgy, mint a többi családtag, megtaláltam a nekem szánt ajándékokat a karácsonyi jókívánságokkal plusz még ilyen mondat: Sok boldog születés- és névnapot!
Én mindig szerény voltam, soha nem panaszkodtam, hogy tulajdonképpen még nem is volt soha igazi saját ünnepem. Komolyabban nem is foglalkoztam ezzel a kérdéssel.
De ma 70 éves lettem! Most sem számíthatok többre. Fájó izületeim még jobban kezdtek sajogni. Végiggondoltam, hogy most sem lesz könnyű dolgom. Itt a karácsony. Sok a dolog. Természetesen az unokák segítenek díszíteni a fenyőfát, a konyhában is. De mégis csak nekem kell mindenről gondoskodnom.
70 éves lettem. Most jutott el a tudatomig, hogy ez már sokadik születésnapom. Nagyon sokadik! Átéltem a háborút, sokat dolgoztam, felneveltem a gyerekeimet, unokákra vigyáztam. És már két éve, hogy végleg elment a súlyosan beteg párom. Sajnálni kezdtem magam. A torkomban nagy csomót éreztem. A tükörbe nézni nem mertem. Ronda öregasszony lettem, a 2 és fél éves unokám is a napokban megjegyezte: mama, de sok jánc van az ajcodon. Nem is szerethet senki, lejárt az én időm. Zokogni kezdtem, de nagyon keservesen. Kicsit könnyebb lett, a csomó is eltűnt a torkomból. A bánatos elmélkedésem azzal fejeződött be, hogy eldöntöttem, élni már nem is érdemes. Nem is bánom, ha elvisz a halál. Csak ne vegyem észre, ne legyek fekvő beteg és halálommal ne okozzak senkinek semmilyen gondot. Még a temetésemet is végiggondoltam. Közben hozzáfogtam a sütéshez. A család kedvenc süteményét kezdtem készíteni.
Elérkezett az a pillanat, mikor kigyulladtak a karácsonyfa fényei, és a boldog családtagok köszöntötték egymást és mindenki megtalálta a fa alatt a gyönyörűen becsomagolt ajándékokat. A kíváncsiság engemet sem hagyott el, kerestem a saját ajándékaimat. De hiába. Nem találtam semmit. Én mindenkire gondoltam, de rólam elfelejtkeztek. Ismét elkapott a keserűséggel teli hangulat. Elvonultam az udvari kiskonyhába, beültem az öreg karosszékbe. Hajdanán, mikor még jó volt a szemem, itt kézimunkáztam sokat. A gyerekeimen, az unokákon akkor sokan megcsodálták az általam kötött pulóvereket.
Most csendesen ültem a székben, kedvem lett volna csak úgy megsemmisülni! Hogy mit tegyek, nem tudtam, csak ültem.
De nem sokáig mélyedhettem el az önsajnálatba, mert kiáltásokat hallottam: Éva mama! Hol vagy?
Megjelent két erőskezű unoka, karon fogtak és bevezettek a nagyszobába. Ott volt mindenki a népes családból. Éljenző mondatokkal fogadtak, boldog szülinapot és külön névnapot, sok-sok ajándékkal, megható szövegekkel kívántak. Elintézték, hogy ezentúl nem kell sokat dolgoznom, bejárónőt fogadtak, és meg sem tudtam jegyezni, hogy a családom mennyi minden kitűnő dolgot betervezett számomra.
Én csak sírtam és sírtam a meghatódottságtól, ezek örömkönnyek voltak.
Az igazi öröm később ért. Mikor mindenki elvonult a saját szobájába, találtam egy füzetet. Feltettem a szemüveget és átnéztem az ötödikes fiúunokám füzetét és találtam benne egy fogalmazást ilyen címmel: „Az én nagymamám”.
Rólam írt ilyen sok jót és szépet? Alig tudtam elhinni. A gyerek azzal fejezte be az írását, hogy az ő nagymamájánál a világon nincs szebb és jobb nagymama.
Nem, nem akarok meghalni. Csak 70 éves vagyok, még sokáig szeretnék élni, van még dolgom e világon. És a tükörrel sincs már semmi bajom. Meg álmodni is tudok megint…
Legutóbb Anna1955 szerkesztette (2006 Nov 27 Hétfő 6:07), összesen 3 alkalommal
Elküldve: 2006 Nov 1 Szerd 20:29 Hozzászólás témája:
200647/4
Harmatocska: A kockás flaneling
Ez a nap is úgy telt, mint a többi. A Lány utazott hazafelé, a Metró mozgólépcsőjén állt. Elgondolkodott, mint általában, ezek a megfigyelés pillanatai voltak. Fogta a gumikorlátot és nézte az embereket. Ezt nagyon szerette. Figyelte a mozdulataikat, arcjátékukat, egymás közötti viszonyaikat. Próbálta kitalálni, ki megy munkából hazafelé, ki pedig szórakozni. Ellazult, csendes állapotban nézelődött, mikor átsuhant a bensőjén egy régi emlék.
Még nem értette mi történt, csak érezte, hogy a pulzusa egyre szaporább, és forróság önti el a testét. Ösztönösen erősebben kapaszkodott, és lassan pásztázni kezdte szemével az embereket. Kis idő múlva megakadt a szeme a kockás flanelingen. Szeret odabújni! – suhant át a lelkén, s már érezte is az anyag puhaságát és bolyhos melegét. A lába remegni kezdett, s bizonytalanná váló léptekkel követte a Metró kocsi felé induló kockás flanelinget. A Férfira gondolt, az első szerelmére, aki már évekkel ezelőtt kivonult az életéből, s mélyről a lelkébe sajdult egy elfeledett kép:
Ő áll a buszpályaudvaron, szemének sarkában könny csillog, sok erejébe kerül, hogy ott tudja tartani. A Férfi vele szemben kockás flanelingben. Nézi a Férfit, és nem érti, mit mond. Hallja bársonyos hangját, amely most annyira kimért, hogy szinte fáj. Nem látta még soha ennyire komolynak. Odabújik hozzá, bízva benne, hogy - mint eddig mindig, most is - elillan a komoly árny a Férfi arcáról. Azonban Ő nagyon gyengéden, de lassú határozottsággal eltolja magától. Rossz érzése erősödik, egyre ijedtebben nézi a Férfit. Nem látta már két hete a kedves arcot! Nem is értette, a Férfi miért nem kereste.
Nemsokára megtudja. A férfi döntése most végleges. Egy hideg fuvallat megérinti, és most a lábait már elgyengítve kezd felfelé kúszni. Nem telik bele egy perc sem és a szíve megdermedt, riadt madárként verdes tehetetlenül. A Férfi bevallja, hogy kellett neki ez az idő nélküle, hogy erőt gyűjthessen a mostani beszélgetésre. Most is minden ereje és figyelme arra kell, hogy ne engedje magához a vonzását. A Férfi lassan leveszi tekintetét róla, és egyszer sem visszanézve eltűnik a pályaudvar forgatagában.
A Lány szíve sajog a régi kép láttán, de már itt is van egy újabb sokkal kellemesebb emlék:
Ő sző és kerámiázik, szinte mindent szabadidejét e két szakkör valamelyikében tölti városának egyik kastélyában. Most épp két hetes művészeti tábor van, és a korongozó fiúkkal hatalmas fák törzséről hántja le a kérget vonókéssel. Mászókát készítenek a város egyik játszóterére. A Férfi, a kockás flanelingben grafikus és most tűzzománccal próbálkozik. Fehér csempékre rakja fel ecsettel a finom zománcport, így alakítva ki a képet. Lassan lovak ködbe vesző finom kontúrjai kezdenek kirajzolódni türelmes keze alatt.
A Férfi egy másik városból jött több amatőr művészetkedvelővel együtt. A fiúk időnként elmennek demizsonnal az ismert pincébe borért, s kerámia poharakból iszogatják az Ezerjót. Minden szekcióban zajlik az élet. Napközben dolgoznak ki-ki a maga munkáján, de nagy érdeklődéssel keresik fel egymást is. Egy idő után észreveszi, hogy amikor a Férfi közelít, borzongás járja át. Zavarban van, azt sem tudja, merre nézzen, mégis kívánja a közelségét. Egyik alkalommal, mikor közeledni véli, a térdébe húzza a vonókést. Szerencse, hogy nem teljes erőből, hanem csak egy elmélázó mozdulattal, de így is azonnali segítségre szorul. Legyűrve félénkségét keresni kezdi a lehetőségeket, hogy a Férfi közelében lehessen. Vonzza a komolysága, nyugalma, és szakállas arcából sugárzó bársonyos tekintete. Már gondolni sem tud másra.
Aztán eljön az utolsó este, a búcsúé. Tábortüzet raknak, körülülik, előkerülnek a borospoharak, a nóták, a viták, a meghitt beszélgetések. A Férfi odajön, és félrehívja beszélgetni a kastély parkjába. Megvallja, hogy mennyire vonzódik hozzá, ahogyan azt is, hogy nem független.
Ő akkor húsz éves a Férfi harminc, s most mindkettőjüket egy csodás érzés keríti hatalmába. A Férfi mindennél jobban vágyik a közelségére, s hogy ő elfogadja. Nem kíván azonnal választ, időt ad. Most lassan, óvatosan, mint egy kiscica a Férfi ölébe bújik. A Férfi szorosan magához öleli és hosszú-hosszú ideig így maradnak szótlanul. A tűz már leég, de a parázs még imitt-amott kivilágít gyenge fénnyel, mire az ölelésből kibontakoznak. Megbeszélnek találkozót egy héttel későbbre, de ő már tudja, mit fog válaszolni a Férfinak.
A Férfi több héten keresztül jár vissza, mire elkészül a harminc csempével. Most ott áll a Kastély fazekas műhelyében, és várja, hogy a kemence kihűljön. Ő meg mellette, s hasonló izgalommal várja az eredményt. Minden szabadidejüket egymás társaságában töltik vagy a Férfi városában, ahol ő is dolgozik, vagy a Kastélyban. A Férfi ilyenkor itt alszik a vendégszobában, s végtelen türelemmel és gyengédséggel tanítja őt a testi szerelemre. Minden tökéletes, ha csak a pillanatnak élnek, s a közös jövőjüket tervezgetik.
De ő még nagyon fiatal és tele van bizonytalansággal. A Férfi picit alacsonyabb nála, s ez már kezdi zavarni mindkettőjüket, ahogyan a korkülönbség is. Többször veszekedtek, igaz a kibékülés mindig édes feloldozást hozott.
Ő már egy ideje vívódik. Katolikus neveltetése miatt úgy érzi, hogy bűnös a kapcsolata a Férfival, s anyja féltő intelmei csak fokozzák bizonytalanságát. Talán ezért is igényli, hogy a Férfi gyakran bizonyítsa szerelmét, s ha magától nem teszi, kiprovokálja azt. Játékosan kacérkodik a Férfi előtt, sejtve, hogy ezzel megbántja. És látja, amikor a fájdalom a Férfi arcára kiül, és ilyenkor biztosan érzi, szerelme még az övé.
A Férfi kéri, hogy ne bántsa őt, hiszen nem vágyik másra, csak békés együttlétekre. S ilyenkor nem is érti, mi történik vele, hiszen boldognak szeretné látni a Férfit! És mégis tudattalanul, de lassan elbizonytalanítja őt, és egyre szomorúbbá teszi, amit még akkor nem vesz észre.
De, hát mindennek már sok éve! – suhant át rajta a gondolat. Most a kedveséhez megy haza, akit egy éve ismert meg és, azóta együtt élnek szoros szövetségben.
És lám ereje mégis elhagyta egy kockás flaneling láttán, s az erős szívdobogás csak nem akart alább hagyni. A forróság már szétáradt az egész testében, minden sejtje a Férfira emlékezett. Az a kockás flaneling! - gondolta. A Férfi mindig kockás flanelinget hordott.
Még hosszú perceknek kellett eltelniük, mire megnyugodott, és légzése, szívverése beállt megszokott állapotába. És most végre eltöltötte egyfajta bizonyosság, hogy a Férfi mindig is élete része lesz. Benne fog élni, vele lesz örökké. Így végre átjárta lelkét a békesség - a szeretet békéje. S még bizonytalan léptekkel, de ezzel a békés mosollyal az arcán elindult a Metró kocsi felé.
Legutóbb Anna1955 szerkesztette (2006 Nov 27 Hétfő 6:08), összesen 1 alkalommal
Elküldve: 2006 Nov 21 Kedd 19:15 Hozzászólás témája:
200647/5
winner: A szerződés
András belépett az épületbe és megindult a recepció felé, Nem azért mintha nem tudta volna a járást, hiszen már negyedszer jött interjúra állás ügyben. Közel egy éve volt munka nélkül miután az előző munkahelyén a főnöke féltékenységből, és személyes presztízsféltésből felmondott neki.
Egy év alatt rengeteg helyen próbálkozott de sehol sem sikerült állást kapnia. Ez a mostani lehetőség viszont minden képzeletét felül múlta. Mintha neki találták volna ki, mint szakmailag, mint emberileg.
Biztos volt benne, hogy megbirkózik a feladattal, ráadásul, mint vezetőre számítanának rá, és így a fizetése is magasabb lenne. Szinte most sem akarta elhinni, hogy ez igaz és vele történik meg. A megbeszélés alig 20 percig tartott. Mindenben megegyeztek, végül abban maradtak András a következő hét hétfőn kezd.
Hétfőn mikor Andrást munkába állt, az igazgató vezette körbe és mutatta be a kollegáinak. A majdani beosztottjai szimpatikusan mosolyogtak rá. Bizonyára mindegyik jó benyomást akart tenni az új főnökre, gondolta András.
Egyszer csak igen meglepődött. Az egyik új beosztott Tamás volt, a régi munkahelyi főnöke, aki felmondott neki. Hallotta ugyan, hogy elküldték a cégtől, és ebben közre játszott az is, ahogyan elbánt vele, de álmában se gondolta, hogy itt találkoznak, ráadásul úgy, hogy Ő a főnök és Tamás a beosztottja.
Tamás kezet fogott és valamit hebeget is, de András nem értette, mit mond.
Tamás arcán látszott a kényszeredett mosoly és az, hogy a mostani helyzet mennyire kellemetlen neki. A kínos közjáték néhány másodpercig tartott csak és látszólag nem vette észre senki a két ember zavarát.
Néhány nap után András észrevette, hogy Tamás szándékosan kerüli Őt. Ezért amikor egy alkalommal a folyosón összefutottak és Tamás nem tudta kikerülni a köszönést, András megkérte, hogy jöjjön az irodájába, mert beszélni szeretne vele. Tamás kelletlenül követte új főnökét és minden mozdulatán látszott, hogy semmi kedve ehhez a beszélgetéshez.
András az irodájában hellyel kínálta Tamást, de szándékosan nem ült az íróasztala mögé, hogy ne éreztesse, hogy Ő a főnök.
- Nézd Tamás! Én szeretném, ha a kettőnk közötti feszült viszonyt feloldanánk és minden
erőnkkel a munkára, koncentrálnánk.
- Annak semmi értelme, hogy régi sérelmek miatt egymást marjuk. Van épp elég gond
anélkül is. - mondta András
- András kérlek, ne játszd meg a jóságos főnököt. - válaszolt Tamás
- Úgy is tudom, hogy alig várod, mikor tudsz belém kötni.
- Tudom, hogy nem kapkodnak utánam az állásbörzén, és így kénytelen vagyok elviselni ezt
a megalázó helyzetet.
- Ha nincs egyéb mondanivalód, akkor megyek, mert sok a dolgom, meg kell felelni az új
főnököm elvárásainak. - mondta Tamás nem kevés gúnnyal a hangjában, azzal felállt és meg sem várva András reakcióját kisietett az irodából.
Pár nappal később mikor András az igazgatóval beszélgetett, úgy gondolta a későbbi kellemetlenségek elkerülése végett tisztázza Tamás és közte lévő viszonyt.
Az igazgató meghallgatta és látszott rajta, hogy meglepi az információ.
- Nézd András!
- Horváth Tamás jó szakember, bár mint ember igen sok hibája van. - mondta az igazgató.
- Találj megoldást a helyzetre, nem szeretném, ha ez a munka rovására menne.
- Te is tudod jól, hogy a most kezdődő tárgyalások a Francia multinacionális céggel
mennyire fontosak a cégünknek. A most kiírt pályázatot mindenképpen meg akarjuk nyerni.
- Ez nagyon fontos a cég talpon maradása érdekében, és persze az, hogy nyereségesen
fejezzük be a munkát.
- Ehhez viszont szükségünk van Tamás szakértelmére is.
András ült a számítógép előtt és nem értette ez, hogy történhetett meg. A szerződés, amin hónapokig dolgozott, és amit az elmúlt napokban számtalanszor átnézett kielemezte, majd előző este kinyomtatta és ma reggel a titkárnővel postára adatott, két kapitális hibát is tartalmazott. Már vagy tizedszer olvasta, el megnézte a számítógépben, de a hiba a gépben lévő fájlban is ott volt. Tudta, hogy ez az állásába kerülhet és arról is meg volt győződve, hogy valaki szándékosan változtatott a szerződésen. Miután a szerződés nem volt aláírva egyik fél részéről sem természetesen lehet rajta módosítani, de a tárgyalások ezen fázisában ez már igen kellemetlen és nyomos indok kell hozzá.
Természetesen azzal is tisztába volt, hogy a szerződés nem maradhat jelenlegi formájában, mert az óriási veszteséget jelent a cégnek.
- Karsai Úr! Maga még ilyen későn is itt van. -köszönt be a rendszergazda.
- Igen. Sajnos egy nagyon sürgős dolog még elintézésre vár.
- Zoltán! Egy pillanatra tudna nekem segíteni? - kérdezte a rendszergazdát András.
- Elképzelhető az, hogy valaki módosít egy fájlt úgy, hogy az ne lehessen észre venni.
- Egy a számítástechnikában kevésbé járt embert becsaphatnak, de egy szakembert nem. – válaszolt Zoltán.
- Mi a gondja Karsai Úr?
- Zoltán azt hiszem nagyjából egyidősek, vagyunk, nyugodtan tegeződhetnénk.
- Az a gondom hogy van egy dokumentáció, amit szerintem valaki módosított de nem
találom nyomát. – felelte András
- Ha módosították akkor annak nyoma is, van. - felelte Zoltán.
- Igen de az utolsó mentés ideje megegyezik azzal az időponttal, amikor én kezeltem a fájlt.
- Na! Ezt a legegyszerűbb megcsinálni.
- A szerverről rámásolom a gép merevlemezére, majd a gép belső óráját visszaállítom, és
úgy mentem el, majd visszamásolom az eredeti helyére.
- Melyik az a dokumentáció? - kérdezte Zoltánt a rendszergazda.
Helyet cseréltek és András azt látta, hogy a rendszergazda jelszavakat gépel be és varázslatos gyorsasággal kezelve a gépet, belép a cég szerverének azon részébe ahova az egyszerű felhasználó nem juthat el, majd követhetetlenül, adatok halmazában keresgél.
- Itt is van, mondta kisvártatva. A fájlt tegnap este Horváth Tamás gépére átmásolták,
ezután módosították, és visszaállított idővel elmentették.
- A 9. és 17. oldalból 4 példányt kinyomtatták, és a módosított dokumentációt
visszamásolták a szervere.
- Végül az eredeti és a módosított anyagot erre az e-mail címre el is küldte. - mondta Zoltán.
András döbbenten látta, hogy a levélcím megegyezik a megrendelő címével.
- Karsai Úr! Hm, akarom mondani András.
-Nem tudom, miről van szó, de itt valami nagyon bűzlik. . mondta Zoltán.
-Nekem is ez a véleményem, azzal a különbséggel, hogy én már tudom is, miről van szó.
- Zoltán, kérhetném, hogy a módosításról és az e-mail elküldéséről valami jelentésfélét adjál
nekem. – kérdezte András
- Hm! Nem szabályos, de kinyomtatom neked a szerver parancsokat, ami egyértelműen alá
támasztja a manipulálást. - mondta Zoltán
Kisvártatva zümmögni kezdett a nyomtató és kinyomtatta a kért lapokat.
- Zoltán! Még egy kérésem lenne. Erről egyelőre ne szólj senkinek, ha kérhetem.
- Bízhatsz bennem. – mondta a rendszer gazda.
András befordult a megrendelő cég parkolójába, ki akart szállni és akkor meglepődve látta, hogy Tamás jön ki a kapun. Nem volt kétsége afelől, hogy mit keres itt. Egy hirtelen ötlettől vezérelve a mobilba épített kamera segítségével lefényképezte a Tamást amint éppen a főbejárat előtt halad el.
Szándékosan akkor szállt ki a kocsiból, amikor biztos volt benne, hogy Tamás észre veszi. A férfi nagyon meglepődött főnöke láttán és láthatóan egy pillanatra zavarba jött, majd gúnyos mosollyal az arcán elment András mellett.
- Tamás! Légy szíves két órakor gyere az irodámba. - szólt utána András ellenvetést nem tűrő hangon.
Tamás meglepetten fordult vissza, arcáról eltünt a gunyoros vigyor, alig láthatóan biccentet és elment.
András kissé nyugtalanul várta a megrendelő igazgatóját. A titkárnő nem akarta beengedni arra hivatkozva, hogy főnökének egy perc ideje sincs. Erre András közölte, hogy ez a főnökének az érdeke, és ha Horváth Tamást tudta fogadni, akkor talán rá is szánhat 5 percet.
A titkárnő meglepődött, bement a főnökéhez, majd mikor kijött, Andrást a szomszédos tárgyalóba vetette.
A férfi belépett és látszott, hogy gyanakodva méri végig Andrást.
- Miben segíthetek? - kérdezte a férfi. A hangja hideg és elutasító volt. Az eddigi tárgyalások során soha nem viselkedett így.
András mély lélegzetet vett és bele kezdett mondandójába. Jó előre elgondolta mit mond, de az, hogy Tamással az épület előtt találkozott, kissé nyugtalanná tette.
- Nézze uram, mindketten tudjuk, hogy a két cég közötti megállapodás lényegében
megtörtént.
-A szerződést pedig tegnap nyomtatott formában elküldtünk Önöknek.
-Azonban azt is tudjuk mindketten, hogy a szerződés 9. és 17. oldalán módosítás történt, és
nem a korábbi megállapodás szerint szerepel a szerződésben.
-És azt is tudjuk, hogy miért.
- Ön persze mondhatná, hogy mi köze mindehhez.
-De én bizonyítani is tudom, hogy az egyik munkatársunk az önök tudtával és hallgatólagos
beleegyezésével csinálta, ezeket a módosításokat. - mondta András
- Karsai Úr! Ezek súlyos vádak.
- Mivel tudja bizonyítani az állításait? - kérdezte a férfi.
András kivett egy dossziét a táskájából és elővette a mobilját.
- Ezek a papírok cégem szerveréről valók.
-Az adatokat ma kimentettük és hitelesítve egy központi adatbank szerverére helyeztük el.
- Így minden bizonnyal bármelyik bíróság is elfogatja bizonyítékként.
-Ezen kívül itt van a mobillomon egy fénykép amint Horváth Tamás alig negyed órája itt
járt, annak ellenére, hogy a cégünktől semmi ilyen irányú megbízást nem kapott.
- Mit szándékozik tenni ezekkel az adatokkal? - kérdezte a férfi
András a táskájából négy példány, szerződést vett elő.
- Ezek az eredeti megállapodás szerinti szerződések, melynek minden oldalát leszignóztam.
- Ezt most oda adom önnek.
- Az önnél lévő példányokat pedig úgy gondolom, hogy leghelyesebb, ha itt rögtön
megsemmisítjük.
A férfi némi habozás után kiment, majd a másik szerződésekkel a kezében tért vissza, és letette az asztalra.
-És mi a biztosíték arra, hogy az adatbankban lévő információkkal nem él vissza? - kérdezte a férfi.
- A becsületszavam!
- És különben is, ha holnapután aláírjuk a szerződést, akkor az egész ügy értelmét veszti.
A férfi az asztalon lévő szerződést az iratmegsemmisítőben egyenként ledarálta. Azután fogta a másik szerződést és kezet nyújtott Andrásnak.
- Bocsásson meg, de rengeteg dolgom van. Holnapután várom a szerződés aláírásakor. Azzal kisietett a tárgyalóból.
András az íróasztal mögött ült, vele szemben a Tamás, akin nyoma sem volt az elmúlt hónapok fölényes viselkedésének. Ahogy végig nézett rajta az volt az érzése, hogy délelőtt óta éveket öregedett, és biztos volt benne, hogy Tamás tisztában van a délelőtti megbeszélés eredményéről.
- Tamás, amit csináltál az megbocsáthatatlan. - mondta András
- Tudod jól, hogy mindenre rájöttem, és bizonyítani tudom, hogy te tetted.
- Mit akarsz most tenni? - kérdezte Tamás. Hangja rekedtes és halk volt
- Nos! A szerződést holnapután írjuk alá az eredeti formájában. - folytatta András
- A kis praktikád nem sikerült.
- Fehéren- feketén itt vannak a bizonyítékok, arról, hogy mit csináltál.
- És ez nem csak vállalat szempontjából fontos, hanem jogi következményei is lehetnek.
András egy papírt tolt Tamás elé.
- Két lehetőség közül választhatsz. - folytatta András
- Vagy ezeket a dokumentumokat átadom a vállalat vezetőinek, vagy aláírod ezt a papírt.
- Ez a felmondásod, mely szerint azonnali hatállyal kéred munkaviszonyod megszűnését.
- Ha ezt most aláírod és eltűnsz, nem hozom nyilvánosságra ezt az egészet.
Csönd ült a szobára. Tamás maga elé húzta a papírt, átfutotta és lassan vontatottan aláírta. A keze remegett.
Néhány pillanat után felállt, és megindult az ajtó felé. Amikor kiment, csöndben becsukta maga mögött az ajtót.
Legutóbb Anna1955 szerkesztette (2006 Nov 27 Hétfő 6:09), összesen 1 alkalommal
Elküldve: 2006 Nov 22 Szerd 19:55 Hozzászólás témája:
200647/6
Jodieline: Kezek
Anatómiailag csak csontok, izületek, izmok, szalagok, és mindezeket befedő bőr. Öt ujj, melyek akár külön-külön is alkalmasak precíziós mozgásra. Csak ez lenne a kéz? Dehogy…
Nem szoktam nézegetni a kezeimet, pedig ha belegondolok, mennyit köszönhetek nekik, talán több figyelmet érdemelnének. Amikor jól működnek, észre sem veszem, mert természetes, hogy minden gondolatomat vakon teljesítik. Ki sem kell nyitnom a számat.
Reggelente, mikor még a gondolataim sem ébrednek fel, már tudják a dolgukat. Felteszik a kávét, majd a balkezem automatikus mozdulatokkal keveri a pohárba beejtett kockacukrot. A jobb eközben határozottan szorítja a kávéscsésze fülét, nehogy véletlenül leöntsem magam a forró kávéval. Az, hogy az átmelegedett csésze égetné az ujjakat, nem foglalkoztatja, mert szolgál, és komolyan veszi a szolgálatot. Tudja, hogy nem csak munkára fogom használni. Nem csak különböző tárgyakat kell megfognia, felemelnie, cipelnie, ami fárasztja. Ismer. Egyidősek vagyunk.
Valaha az én kezem is puha volt és kicsi. Halványrózsaszín parányi pufók ujjakkal hadonászott a nagyvilág felé. Kapaszkodót keresett. Védelmet. Ha egy nagyobb kéz nyúlt felé, azonnal megmarkolta az egyik ujjat, és megnyugodott. Pici volt, és félt még az ismeretlentől. Aztán napról napra kezdte megszokni, hogy létezik. Hamar egymásra talált a jobb és a bal, de akkor még úgy tűnt, egyformák. Boldogan ismerkedtek a környezettel. Annyi élmény, annyi újdonság. Akkor még azt hitték, ez az életnek nevezett dolog nagyon jó. Érezték, ahogy más, nagyobb kezek simogatják őket. Egy ismerős hangú, és illatú lény - aki anyának nevezte magát -, sokszor csókolgatta a tenyerüket. Ez kellemes volt. Őket ugyan csiklandozta, de az Egészet megnyugtatta. Akkor úgy tűnt, részei ennek az Egésznek, aki viszont még nem volt tisztában azzal, hogy őket mire lehet használni. Talán még nem tudta, hogy ők szolgálni akarnak. Erre rendeltettek.
Teltek a napok, hetek, és a kezek egyre több megbízatást kaptak. Tapasztalniuk kellett, mindent, ami csak elérhető közelségbe került. Hideg, meleg, érdes, sima, puha, kemény… örömmel tettek eleget az Egész ébredező tudatának.
Együtt tanulták, együtt fedezték fel a világnak azt a kis szegletét, amelybe ők beleszülettek. Aztán egyszer csak észrevette az Egész, hogy a bal ügyesebb. Például könnyebben meg tudta fogni a kiságy rácsát, a feléje nyújtott színes tárgyakat, így aztán egyre többször fordult elő, hogy köszönetképpen olyan parancsot is kapott, hogy dugja be a legvastagabb ujját a szájba, amely meleg volt, puha, és nedves. Ez tetszett a balkéznek, és ezért egyre több szolgálatot vállalt. Nem félt attól, hogy esetleg a jobbkéz megharagszik rá ezért, mert szerették egymást. Szó nem volt rivalizálásról.
Talán csak akkor érezte magát rosszul a jobb, amikor pár évvel később az óvodában arra kényszerítették, hogy ceruzával firkáljon egy papírra. Tudta, hogy ezt a bal sokkal jobban csinálja, hogy ez az ő feladata. Nem akarta elvenni tőle a munkáját, ezért a ceruzát folyton kiejtette az ujjai közül, addig-addig, amíg bele nem törődtek azok a nagy és erőszakos kezek.
A tapasztalás évei alatt sokszor megsérültek, de gyorsan regenerálódtak, tudták, hogy nélkülözhetetlenek, és ez jóérzéssel töltötte el őket. Örültek, amikor az iskolába menet egy kisfiú keze óvatosan hozzájuk ért. A jobb volt a legboldogabb, mert az idegen ujjak őt fonták körül. Bizsegető, új érzést ismert meg, amit azonnal továbbított is az Egésznek. Mindig így volt ez. Bármit is tapasztaltak, azonnal megosztották az érzést. Nem voltak önzőek. Igaz, ez akkor is így volt, amikor fájdalmat kellett továbbítaniuk az idegeken keresztül.
Az élet nem állt meg, ahogy az ő fejlődésük sem. Okosodtak, ügyesedtek, kifinomult a tapintásuk. Egyre nagyobbak lettek, de az összhang megmaradt kettejük között. Rengeteg dolgot kellett egyszerre, együtt véghez vinniük, mégis az önálló feladatokat szerették a legjobban. A jobb alárendelte magát a balnak. Sokat segített neki. Tudta, hogy nélküle a bal ügyetlenebb lenne. Csodálta, ahogy tökéletesítette az íráskészségét, sőt egyre szebben rajzolt, kézimunkázott. Nem irigykedett. Számára is akadt olyan feladat, amit csak és kizárólag ő végezhetett, mint például a kézfogás. Fontosnak és nélkülözhetetlennek érezte ilyenkor magát.
A bal sok nehéz munkát átvállalt, így erősebb lett, és nagyobb. Már szabad szemmel is látszott a különbség. A jobb törékenyebb maradt, és az ő ujján csillogott az a gyűrű is, amelyet egy férfikéz húzott rá óvatosan, simogatva. Nagyon büszke volt. Azok az ismerős ujjak őt szerették a legjobban, és séta közben el sem engedték, egy percre sem, sőt, a férfiszáj a jobb kézre lehelte csókjait is.
Ezért hát érthető, hogy a legkedvesebb feladatuk a simogatás volt. Lágyan, finoman, éppen csak megérintve a másikat. Szinte beszéltek a mozdulatok. Minden érzelmet meg tudtak értetni. Az idegek, amelyek behálózták a kezeket, ilyenkor még érzékenyebbekké váltak.
Ezek a kifejlődött kezek egyszer, egy nehéz, fárasztó és fájdalmas nap után megérinthettek egy nagyon pici, új kis kezet, melyek sejtjei az övékből jöttek létre, s melyek ugyanúgy tétován, ijedten nyúltak az ujjaik után, mint egykoron ők is. Megindító érzés volt… a bal és a jobb is remegve simított végig az Egész gyermekén. Az övékén. Hát eljött az idő, amikor a kezek megtanulták a féltő, óvó, gondoskodó simogatást is, a semmihez sem foghatót.
A tapasztalás egy teljes életet követel, hiába hisszük, hogy már nincs új a Nap alatt. A kézfej elkezdett öregedni, egyre több apró, nagyobb ráncot hímeztek bele az évek. Az egykor sima bőr megereszkedett, elvesztette rugalmasságát. A kéz egy ideig ezzel nem is törődött, hiszen nem volt hiú, de amikor az izületek fájdalmasan begyulladtak, megijedt. Nem tudta a napi feladatait elvégezni. Hiába nyúlt a megszokott tárgyak után, az ujjak nem engedelmeskedtek, s az idegek elfelejtettek mindent, csak a fájdalmat továbbították.
A kezek így hát kénytelenek voltak elfogni ezt az állapotot is, és a munkájukat még a fájdalom ellenére is elvégezték, mert nem felejtették el: ők szolgálnak, amíg élnek… De az évek nem múltak el nyomtalanul.
A balkéz túl sokat vállalt, és részlegesen lebénult. A toll kiesett az ujjak közül, s már a kávét sem tudta megkavarni. Haszontalannak érezte magát. Időről időre csak a fájdalom járta át. A jobb ekkor összekulcsolta ujjait a béna ballal, és az Egész imádkozni kezdett.
Nézem a kezeimet. Az erőteljes vonalakat a tenyeremben, amelyek nem a jövőm, hanem a múltam tanúi. Mennyi mindent tettek értem, és másokért is. Elfáradtak. Néha már remegnek is. Ha megérem, még göcsörtösek is lesznek, akár az udvarban az akácfa törzse, de addig… még szorgalmasan csépelik egy klaviatúrának nevezett valami egérszürke billentyűit.
- Gabika, vigyázz a táskára. Kiszaladok az utcára, veszek RTV-újságot. Ne mozdulj innen, azonnal jövök.
2./ Megáll egy kamion, a sofőr megszólítja Juditot:
- Kislány, megmondanád, hol van a vasútállomás?
- Egyenesen ezen az úton, utána forduljon jobbra.
- Mutasd meg a térképen. Itt a fülkében.
- Itt van, tessék. Jaj, ne csukja be az ajtót, leszállok.
- Nem kell annyira sietned. Gyere velünk.
- Engedjen el! Hová visz? A kisfiam az áruházban van, vár rám!
- Na ne mesélj, te most velünk jössz. Gyuró, fogd le a kisasszonyt. Hiába kiabálsz. Hiába. Velünk jössz.
3./ Elhagyták a várost. Kezd sötétedni.
- Engedjenek el, mit akarnak tőlem?
- Semmi rosszat, kiscica. Ne sivalkodj! Rugdosni? Na megállj! Gyuró, ide a bokorba. Fogd le a kezét, én a lábát... Cseréljünk helyet. Jó húsika! Ugye?..
- Gyuró, szállj fel gyorsan a kamionba, add ide a csajszi táskáját. Itt van, kiscica. Jó voltál. Nesze. (Zsebéből kivesz egy marék gyűrött papírpénzt, a táskába tömi és a táskát a síró, zokogó Judit elé hajítja. A kamion elviharzott.)
4./ Judit kissé rendbeszedi magát és megállít egy személyautót.
- Kérem, vigyen a központba gyorsan, élet-halál kérdése!
- Mi történt, hölgyem? Borzalmasan néz ki!
- Balesetem volt. Siessen. A kisfiam egyedül van.
5./ Az áruházban. Judit a pénztárosnőhőz fordul:
- Kérem, nem látta, hová tünt innen egy 4 éves kisfiú?
- Na végre. Magáé az a szerencsétlen gyerek? Kisírta már a lelkét. Csak azt hajtogatja: Varom anyukámat, nem megyek sehová. Ott van a raktárhelyiségben egy koleganővel.
6./ Otthon.
- Drágám, hol voltatok olyan sokáig? Még vacsora sincs.?!
- Hagyj békén. Nem érzem jól magam. Lefekszem. Foglalkozz a gyerekkel.
- Mi bajod van, Juditkám? Telefonálok az orvosnak.
- Nem kell. Majd holnap elmegyek a rendelőbe. Most veszek be gyógyszert, fáj a fejem.
7./ Éjszaka.
- Anyu, hozzád bújhatok? Nem tudok aludni. Azt gondoltam, hogy elhagytál, és sírtam, sírtam...
- Most itt vagyok kicsim. Ölelj meg. Nem hagylak többet egyedül. Soha, soha...
8./ Városszéli kocsma.
- Ne igyál többet, Marci!
- Hát akkor mit tegyek? A nejemnek nem kellek. Juditnak biztosan más kell. Már hónapok óta nem enged magához. Csak sír és kerülget. Még beszélni sem akar . Mit tegyek? Megbolondulok.
9./ Egy szanatóriumi kertben.Judit és édesanyja egy padon ülnek.
- Juditkám, kislányom! Elhoztam Csabikát. Nagyon akart látni téged. Szólalj meg! Vele sem beszélsz? Édes lányom, Marci is kétségek közt él. Mi történt veled, gyermekem? Édes jó Istenem! Csak az ürességet bámulja! Miért?
10./ Kórház.
- Kedves uram. Már elmagyaráztam önnek, hogy mi mindent megtettünk, hogy megmentsük...Sajnos, a felesége az éjszaka elhunyt. Sok volt a nyugtató és a fájdalomcsillapító...
Legutóbb Anna1955 szerkesztette (2006 Nov 27 Hétfő 6:10), összesen 1 alkalommal
Nem készíthetsz új témákat ebben a fórumban Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban Nem módosíthatod a hozzászólásidat a fórumban Nem törölheted a hozzászólásaidat a fórumban Nem szavazhatsz ebben fórumban
