12. heti anonim prózaverseny

[Audrey]

Tisztelt Szerzők!

A prózaversenybe a következő feltételekkel, várjuk a műveket.

Hasonlóan az Anonim versversenyhez, a műveket Anna1955 moderátornak küldjétek el privát üzenetben a műveket szombattól csütörtök este 8-ig. A mű hossza maximum 80 sor lehet, és nem jelenhet meg a verseny előtt a Fullextra semmilyen felületén.

Nincs megadott téma, bármiről írhattok.

A szavazás azonos a versversenyekével.
Péntektől vasárnap estig, illetve a topic lezárásáig lehet szavazni, kötelezően három feltett műre.

Ha hat műnél kevesebb pályázat érkezik be, akkor automatikusan meghosszabbodik a verseny a következő héttel, amíg hat mű nem szerepel. A szavazáshoz minimum hat műre van szükség, tehát kérünk benneteket játszatok velünk itt is aktívan.

Az első helyezett művének elérhetősége egy hétig kiemelt helyen fog szerepelni a főoldalon.

Sok sikert az alkotáshoz!

Figyelem!! A verseny akkor érvényes, ha legalább hat mű beérkezik csütörtök estig. Kevesebb beérkező esetén az írás a következő heti topic-ba kerül.

[Audrey]

200706/01


Lacoba: Emberhangok a múltból

...Nagyon lucskos a tavasz vége, mintha ősz lenne. Az ember velejéig hatol a köd. A várat és a hegyeket sem láttuk már hetek óta. Közeledik a Pünkösd, a fiatalok készülnek a bálra, az idősebbek pedig díszítgetik a templomot az ünnepre és az áldozásra. Az iskolában már sokadik próbán vannak túl az elsőáldozók, illetve a énekkarosok. Próbálnak hatalmas izgalomban a felnőtt és ifjúsági zenekarok. Az emberek, asszonyok – a kisebb esőszünetekben – szaladnak a földre, mert már egész szépen megeredt a termés. Nehezebben halad a kinti munka, hiszen tengelyig áztatta a sorozatos eső a szántókra vezető földutakat. Sárutakat dagasztott a poros utak helyére. Mégis ki kell menni, mert kapálás nélkül nem lesz termés, hiszen ezekben a háborús időkben nem tudhatja az ember, hogy mikor viszik el a családfőt vagy a legényeket a frontra. Már így is sokan vannak oda. Nem sokat tudunk róluk. Legtöbbször még azt sem tudni merre vannak, mert a levelek, üdvözletek talán egy év múlva jönnek. Ettől még az is gyorsabb hírforrás, amikor egy-egy sebesültön keresztül jön egy-egy fronti üzenet.

Nándor bá' még keresztet vet az Őrhegy keresztnél, s elindul a nagy útra indul. Veszélyes útra. Már napok óta tervezte. A Bözsitől és a tanítótól kapott pénz nem volt teljesen elég az útra, ezért – éjjelente – járta a rokonokat, ismerősöket. Mindenki adott. Most itt van a zsebében 73 pengő. Ez nagyon sok pénz, még a tehénre is kitelne, ha éppen vásárra indulna, de most 1944. május 25-ét írunk. Klányi Pistáról is megjött a rosszhír; ottmaradt a fronton. Koónékat és Józsáékat elvitték a gyűjtőtáborba. Csak Bözsi maradt itthon, mert már régebben átkeresztelkedett. Koónékat – állítólag – már tovább is vitték munkaszolgálatra, valahová Németországba. Munkaszolgálatra, de hát az a pici lány mit fog még ott dolgozni? A frányanépek már szét is húzták a vagyonukat... Ezek a gondolatok szaladgálnak Nándor bá' fejében, amikor Ponyi-puszta elé érve – a köves út előtt - a kis patak kökényesébe dugja az irgalmatlan súlyúra hízott gumicsizmát. Visszahajtja a sötét öltöny lábán a hajtókát, és felveszi a Gyula bátyjától kapott új, bőrtalpú cipőt. Szökelve – a fűcsomókon – közelített a köves útra, hogy minél kevesebb kárral ússza meg az átkelést. Az utolsó lépéseknél letép egy marék füvet – jó falusi szokás szerint – , és csillogóvá varázsolja a cipőt. Határozottan kopognak léptei a hajnali csendben, amikor a gyár faláról visszaverődik. Beleborzad. A Filmhíradó katonái jutnak eszébe, amint masíroznak. Hóna alatt - a nem annyira kopott – aktatáska, egy fél kenyér, a bicska, szalonna, kolbász és egy néhány szál új hagyma, mely nem is annyira új hagyma, hanem a pincében kicsírázott hagyma csírája, de így tavasszal ez is megteszi. Végigtapogatja zsebeit, a háromfelé dugott pénzt, a belsőzsebben iratait, s a rejtett zseb is dagad. Megnyújtja lépteit, hiszen nem akar találkozni a siktába készülőkkel...

Budapest Keleti Pályaudvar! - riad fel Nándor bá'. A szentségit. Ismét végigvizsgálja öltözékének értékeit, az akta táskát. Minden megvan. Gyorsan ugrik le a vonatról. Alig lép kettőt:
- Iratokat, papírokat, bevonuló parancsot! - Pillanat töredéke a gondolatok cikázása. Bal belsőzseb. Nem lehet hibázni.
- Tessék!
- Hová tart?
- A fiamért megyek. A Sanyi fiamért.
- Aztán hol a maga Sanyi fia.
- Szegény a Gettóban. Tévedésből vitték oda - kár volt kimondania, hiszen így már tizedszer is átnézik papírjait.
- Hogy-hogy tévedésből.
- Nem beszél még rendesen az a gyerek, osztan azt hitték...
- Azt hitték. Nem szokták csak úgy azt hinni. Velünk jön a parancsnokságra.
- De nekem a fiamért kell mennem. Szegény gyerek! Jaj szegény gyerek! Az én Sanyi fiam!


Közrefogják a csendőrök, és elől a karszalagos. Szinte rohan. Úgy érzi van keresni valója. Hátha éppen egy újabb zsidót leplezhet le. Kopognak a lépések, aláfestve az ébredő várost. Senki sem szól, csak a járókelők vettnek rá egy-két szánalmas pillantás, mintha egy utolsó imát szorítanának Nándor bá' kezére.

***

Már legalább 4 órája faggatják. Minden papírt ezerszer elvittek és visszahoztak. „A végén még kicserélgetik” - ötlött fel Nándor bá' fáradó agyában.
- Ember! Az életével játszik, nem érti?
- De értse meg százados úr a fiam! Az én Sanyi fiam. Jöttek, aztán darab-darab elvitték, mert azt a Józsa gyereket már haza sem hozták a szülei valahonnét a Dunántúlról. Az én fiam meg ott volt! Oszt elvitték.
- Ott volt, ott volt, de maga hol volt akkor?
- Mondom, hogy a rokonoknál. Mondom, hogy disznót vágtunk. Mondom, hogy csak három nap múlva értem haza. Mondom, hogy az asszony már fel sem tud kelni, mert belebetegedett.

Az ajtón belép egy újabb karszalagos. Sűrű bokázás, apró sugdolózás hallatszik a háttérből.

- No idefigyeljen ember! Velem jön! - fordult Nándor bá' felé. - Adják vissza a papírjait, és most minden kiderül... - Az utolsó porcikája is beleremeg „Mi lesz, ha... Mi lesz... Mi lesz...?” miközben végig vonulnak a folyosón. Igazít egyet az aktatáskán, meg a vállán: „Mi lesz? Mi lesz? Mi lenne? Sikerülnie kell.”

Egy tanteremszerűhöz érkeznek, amely előtt karszalagos őrök állnak, s az előjáró érkezésére olyan erősen bokáznak, hogy szinte az egész épület cseng belé. Kinyílik az ajtó. Döbbenetes. 10-15 toprongyos, koszos 3-6 év körüli gyerek áll a teremben. Ahogy belépnek döbbenetes csend támad, csak a sárga csillagok ordítanak mindegyikőjükön. Nándor bá' megáll velük szemben, és bizonytalanul pásztáz az apró reménytől csillogó szemű ártatlan gyermektekinteteken. Folyamatosan imádkozik, hogy csak sikerüljön, sikerülnie kell, hiszen a kis Gyuszi ugyan nem beszélt még rendesen, de a rendszeres játszadozások során Nándor szomszédjukat papának szólította. Sikerülnie kell. Egyre cikázóbb keresésbe kezd, mígnem hátul megpillantja. Tekintetük összeakad. Gyuszika. Súgná, sugallná, hogy mit is kell mondania... Szeretne megszólalni, de nem mer. Gyuszika elindul, előrefurakodik társai között, majd az utolsó lépéseket futva teszi meg, miközben kiabálja:

- Papa! Papa!
- Jól van apukám! Eljöttem érted – törli le a gyerek könnyeit. Öleli, csókolgatja. - Látja parancsnok úr! Mondtam én, hogy tévedésből hozták ide az én fiamat! Az én Sanyi fiamat! - szorítja magához a kis Gyuszit, miközben leveszi róla a sárga csillagos kabátkát, és az aktatáskából elővesz egy pulóvert. Alig tudja ráadni, hiszen olyan erősen kapaszkodik, mintha sosem akarná elengedni.

***

1947-et írunk. Szeptember van. Már zömmel hazajöttek a frontról, az életben maradottak. Már két éve vége a háborúnak. Indul az iskola. Az első tanítási nap. A tanító bácsi olvassa a névsort:

- Angyal Sándor.
- Jelen!
- Igen itt vagyok - hallatszik a hátsó sorból is.
- Jaj! Gyuszi fiam, most már lehetsz Józsa Gyula!

[Audrey]

200706/02


piroman: Így lett...

- Uraim! Válsághelyzet van! -ordította Prof. Med Univ.
Az igazgató kirohanása (illetve be) senkit sem lepett meg a Frajd Béla Pszichiátriai Intézet vezetői értekezletén. Mindenki tudott Univ főnök enyhe üldözési mániájáról, amit idővel fokozott az, hogy a fiatal munkatársak beosztották egymás között: ki, mikor követi hazáig álruhában.
- Tehát...-simogatta meg kecskeszakállát. - Valami új, átütő dologba kell belekezdenünk, mert különben... kikerülünk a központi finanszírozásból!
- Arrgh!
- Júj! Illetve Jung!
- Szedálás? (-Szanálás, Altzheimer doktor...-)
A rettegés vastagon eluralkodott az arcokon. Nem csoda. Itt súlyos, gömbölyű egzisztenciák forogtak kockán. Prof. Med hasított a hangzavarba:
- Ötleteket és nyitottságot kérek! Hm... izé... gombolkozzon vissza Terike. Majd az irodámban elfeneke... ahm,... megfeddem! Nos?! Igen Skodály kolléga?
- Mi, fá, szó,... pardon, szóval mi továbbra is a hangkiterjesztéses terápia hívei vagyunk. Ez már bevált...-ült le kissé zavartan.
- Arra a suicid alkatú páciensre gondol kolléga?! -kérdezte az igazgató.
- Valóban..., voltak kezdeti sikerek.., némi támogatásban is részesítette intézményünket. (Istenem, az a rózsaszín szolgálati Bentley...) No de! Mi lett a vége?! Fejbe lőtte magát! Mondjuk csúnyább nem lett, de akkor is! Elvesztettük a biztos bevételünket! Ötleteket!
- Elnézést...-állt fel Onaparte doktor. - Mi van azzal a két gátlásos páciensünkkel? Az egyiket kisebbségi komplexusa, a másikat csökevényes kifejezőkészsége miatt kezeltük. Tudják kikre gondolok...
- Nos...-hajtotta le fejét a főnök,- mindkettő sikeres kezelés volt. Orvosilag. Talán túl is lőttünk a célon, magyarán: elkúr..., elnézést, más ötlet?
- Talán én tudnék valamit...-emelkedett fel Hard Vera rendszergazda.
- Micsoda?!
- Nem is doktor!
- Skandargraun! (-Skandalum, Altzheimer doktor...-)
- ELÉG! Bajban vagyunk Halljuk Verácska! -kiáltott reménykedve a diri.
- Izé..., bocs... szóval én nem vagyok pszichotikus...pszichokineti...pszi..., na hagyjuk ezt, tehát mi lenne, ha megelőző kezelést végeznénk a potenciális ügyfeleken, bocs, pácienseken? -kéredzet kissé zavartan.
- Konkrétan Vera! -dörrent keményen a prof Hardra.
-Jaj! Jó... tehát: nyissunk egy játszóteret ahol, a leendő pszic..., na hagyjuk ezt, szóval őrültek szabadon kommunikálhatnak, művészkedhetnek..., ilyesmi...-nyögte ki.
- Ez hülyeség!
- Na, de kolléga! A hülyeség összefoglaló fogalom! Precízebben!
- Istenem, illetve Frajd Bélám!
- Paraneuropszichofilia! (-Altzheimer doktor?!-)
- Állj! -vetett véget az őrületnek Mad. (Izé...,Med.) - Mi ebből a hasznunk?
- Ez a lényeg. -mosolyodott el Vera. - Elszámoljuk kezelésként a TB.-felé és még extraprofithoz is jutunk azzal, hogy saját baromságaikat... öhmő, elnézést, műveiket eladjuk nekik!
- Oké. Jó terv! -dörzsölte meg a tenyerét Univ. - Kell nekik verseny, néhány rejtett felügyelő, pár volt páciensünk beépítve, az sem baj, ha nem teljesen gyógyultak!
De hol legyen, és mi legyen a neve? Altzheimer doktor?!
- Eszembe jutott valami T. kollégák! -emelkedett az ajtó mellől az ősz. - A mániákusok csábítója a kihívó cím és a könnyű elérhetőség!
- Nemhiába!
- Csak tud az öreg!
- Tehát javaslatom -folytatta a bölcs, - drótos távíró elérhetőségnek, és a hely neve legyen:... Teli Többlet!

[Audrey]

200706/03


Julianna: Sietünk...

- Anyu, megyünk sétálni?
- Kisfiam, ma nem érek rá. Készítem a vacsorát. Majd holnap.

- Apu, igérted, hogy ma kimegyünk a pályára focizni. Mehetünk?
- Már mondtam neked, hogy ma jön Pista bácsi és a biciklimet javítjuk. Ott van az új kisautód, játszál vele.

- Tanitó néni, kérem, legyen szíves megmagyarázni nekem ezt a feladatot, nem tudtam megoldani.
- Nem érted? Hogy-hogy? Egész ora alatt ezt magyaráztam. Nem érek rá most, tovább kell haladnunk. Itt van a könyvben ez a két oldal. Otthon figyelmesen olvasd el.

- Sanyó, gyere le az udvarra játszani. Éva néni, lejöhet Sanyó barátom?
- Dehogyis. Sietünk a nagymamánkhoz. Azután még tanulnia is kell.

- Klárika, egy pillanatra. Már régóta szeretnék magának mondani valami fontosat...
- Ó, sajnálom, nem érek rá. Majd máskor. Sietek, itt a villamos.

- Hölgyem, hová ez a sietség? Álljon a sor végére.
- Elnézést, de indul az autóbuszom.
- Mi is sietünk. Ne tolakodjon előre!

- Hol van a vőlegény? Sietnünk kell, mert hamarosan a következő párt adjuk össze.
- ? ? ?

- Siessünk, mama, mert elmegy a vonat.
- Jaj, apus, nem bírok. Istenem, lemaradunk!

- Gyere, drága Mancike. Vetközz gyorsan. Negyed órám van csak.
- Ne izgulj, Főnököm, elmarad az értekezlet.
- Na de megjelenhet a feleségem.

- A fene vigye el. A nagy sietségben otthon felejtettem az útleveleket, mehetek vissza értük.
- Te fejetlen barom, így lehet rád bízni fontos dolgot?

- Apukám, elmehetnénk este a moziba. Ma nem jönnek a gyerekeink haza.
- Anyukám, hogy képzeled ezt? Híszen megbeszéltük, hogy kocsival megyünk a temetőbe. Ki kell választanunk jó helyet magunknak. A gyerekeinknek ne legyen gondjuk erre, ha eltávozunk az örök hazába.

= = = = = = = = = = = =
A kisfiam egyszer elgondolkodott, azután megszólalt:
Sietünk, sietünk, sietünk, mindig sietünk. De hová? Mindenki úgyan oda jut. Miért nem élvezzük az igazi életet, amig itt vagyunk?

[Anna1955]

200711/04

Julianna: Emma néni kálváriája


"Nem kellemes dolog öregnek lenni",- ezzel a gondolattal ült Emma reggel az ágya szélén. Fájtak az izületei. De mégiscsak lábbra kell állnia. Beutalót írt neki a doktor úr a laborba, hogy végezzék el nála a cukorterhelést. Emma a faliórára tekintett, gyorsan összekapta magát és elindult. Fájt a háta, a dereka.

20 perc múlva már a rendelőintézetben volt. Hosszú sorok. Emma a közelebbi sor végére állt a laboratóriumi sorszámért. Már majdnem az ablaknál volt, mikor meglátta a felíratot:
"Tisztelt betegeink! Kérjük, először fizessék be a vizitdíjat a másik ablaknál".
"Vizitdíj? Tényleg! Már fizetni kell február 15-től! Hogy felejthettem el?! - morfondírozott Emma. Kiállt a sorból. Meglátott egy ismerőst, a volt kolléganőjét. Szerencsére tudott kérni tőle kölcsön 300 forintot.

Ismét egy hosszú-hosszú sor végére állt. Nagyon fájtak már a lábai. A falnál volt egy szék, leült egy pillanatra, de gyorsan felállt, hogy ki ne maradjon a sorból. Ő is, mint a többi beteg, szorongatta a 300 forintját, hogy befizesse a vizitdíjat és bejusson a laborba. Végre sikerült! Megkapta a számítógép által kiállított nyugtát a befizetett összegről. Azután el kellett mennie a mellékhelyiségbe is. Hiszen vízhajtózik.

Megint sorba állt. A laboratóriumi sorszámért. Mire a kisablakhoz ért, a számot osztó fiatal hölgy megnézte Emma beutalóját és kijelentette:
- Néni, kérem. Ne tessék menni a laborba, ilyenkor már nem végeznek cukorterhelést, már késő van.
- De már a vizitdíjat is befizettem!
- Hát tessék visszakérni, visszaadják!

Emma már nem állt be a sorba, hanem az ablakhoz tolakodott a sorban állók görbe tekintetük kiséretében.
- Nem fogadnak a laborban, -mondta, kérem vissza a vizitdíjat.
- Tessék átmenni a főépületbe, ott visszakapja.

Emma engedelmesen átment, de ott az irodában közölték vele, hogy nem adhatják neki oda a pénzt, mert nekik hiányozni fog ez az összeg. Menjen vissza oda, ahol befizette.

Ez a hercehurca már a türelmes Emmának is sok volt. Visszabotorkált a fájós lábával, sajogó derekával a kisablakhoz, ismét előretolakodott és kiöntötte magából mindazt, ami most összegyűlt benne. Kiabált:
- Azért már hülyét ne csináljanak belőlem 300 forintért!!!
A sorbanálló betegek együttérzően bólogattak.

A fiatal hölgy, aki a vizitdíjat szedte be, mondta:
- Igaza van. Itt van, néni, a 300 forintja. Az én pénzemből. Elromlott a számítógép, de én majd elrendezem a géppel".

Déli harangszóra Emma hazaért. Nem konnyen. Ma nem sikerült bejutnia a laboratóriumba. De a doktor úr mondta, hogy a beutaló egy hónapig érvényes. Ja! A 300 forintos kölcsönt vissza kell adnom Zsuzsinak. El ne felejtsem!

[Anna1955]

200612/05

winner: A meg nem írt házi feladat


Be kell vallanom égetnivaló rossz gyerek voltam. Ezt bizonyítja az ellenőrzőben sorakozó intők és figyelmeztetések garmada. Emellett rendszeresen magamon viseltem a csínytevéseimnek valami nyomát. Itt nem egy lehorzsolt térdre vagy elszakadt ruhára gondolok, bár az is volt rengeteg.
A "jóság" egyik rendszeres visszatérő jele volt, hogy évente valamelyik testrészemet be kellett gipszelni. Nyolcadikos voltam, amikor ezt a nem mindennapi teljesítményt is sikerült felülmúlnom. Egyszerre törtem el mindkét csuklómat, ilyetén folytán mindkét kezemet könyékig begipszelték.
Ez igen komoly hátrányt jelentett a tisztálkodásban, viszont számos előnye volt.
Remekül lehetett verekedni vele, és igen sok feladat alól adott kibúvót. Például, azt mondtam, hogy nem tudom megírni a leckémet, mert megerőltetem a csuklómat. Ez persze nem volt igaz, ragyogóan írtam, de erre való hivatkozással nem kellett a házi feladatok írásos részét megcsinálni.

Történt, hogy irodalomból házi feladatként azt kapta az osztály, hogy írjon fogalmazást egy elképzelt napról, amikor felnőtt lesz.
Én ugyan kényelmesen hátradőlve eljátszottam a gondolattal, hogy miről írnék, de mivel felmentésem volt, bolond lettem volna megírni.
Pedig egész jó kis történet fogalmazódott meg a fejemben, mégpedig, az hogy felnőttként izgatottan ébredek és sietek munkába, lévén a nagy nap, ma lövik fel az első magyar űrhajót. Én, mint földi irányító segítem a nem mindennapi eseményt.
De mint fentebb írtam ez csak a fejemben volt meg.

A következő irodalom óra azzal kezdődött, hogy a tanárnő felszólított egy gyereket, olvassa fel a házi dolgozatát.
Én igen elcsodálkoztam, mert a dolgozat arról szól, hogy ő fodrász akar lenni és szép frizurákat, készíteni. De nem csak én csodálkoztam a tanárnő is. Nem erről kellett volna írni, hanem egy elképzelt lehetséges napról, magyarázta.
A következő diák szintén hasonló fogalmazással rukkolt elő, majd az azt követő is. Hallhattuk tehát, hogy mérnők, szeretne lenni, doktor, vagy éppen autószerelő. Csak éppen azt nem, hogy ha valóban az lesz majd, akkor milyennek képzeli el egy napját.
A vége az lett, hogy a tanárnő megkérdezte, ugyan ki írt arról milyen lesz egy napja 10, 20 vagy mondjuk 30 év múlva, sőt ígéretet tett arra, hogy az illető egy ötöst kap.
Senki, a közel harminc tanulóból senki nem írt erről. Csak, hogy mi szeretne lenni.

Jelentkeztem, és elmondtam, hogy én bizony erről írtam volna, ha lenne fogalmazásom. Szépen el is mondtam a történetet, ami mindenkinek tetszett, így aztán joggal reméltem, hogy megkapom az ötös osztályzatomat.
De a tanárnő nem az ellenőrzőmet kérte el, hanem megkérdezte.
- László, és le is írtad?
- Nem sajnos nem, csak a fejemben van meg a fogalmazás. - feleltem.
- Sajnálom, de így én is csak fejbe tudok ötöst adni.
- De ha kell, leírom. - válaszoltam elhamarkodottan.
- Nocsak, tudsz írni törött kézzel? - kérdezte a tanárnő, és ekkor már én is tudtam, nagy hibát követtem el.
Elhamarkodott elszólásomnak köszönhetően, nemhogy ötöst nem kapok, de ami még ennél is rosszabb, innentől kezdve megszűnt a felmentésem a házi feladat írása alól.


2007. március 21.

[Anna1955]

200712/6

Lacoba: Nyitás előtt

Erős bűz csapja meg a délelőtti levegővel dúsított szombatomat. Mindegy. Mindenképpen be kell mennem. Sok az elintézni való. Lenyomom a kilincset. A francba. Bent még rosszabb.

- Jó reggelt! Itt a tej! - köszönök be tíz perccel a nyitás előtt a sarki krimóba. Jolánka nincs. Körbekémlelek. Senki. Már éppen kifelé fordulok, amikor:
- Szia! Mi a helyzet Kisfiam? - hallom rekedtes hangját.
- Semmi, csak Gyulát keresem. Nem jött még?
- Mit képzelsz te gyerek? Majd egy perccel kilenc előtt. Nagyurak ezek, cseszd meg!
- Mi ez a nagy cigibűz Jolánka? Tán lehet ismét bagózni a krimóban?
- Hogy lehetne már! De még nincs nyitás, oszt nem gondolod, hogy egy-két cigié abbahagyom a takarítást.
- Nem, csak megcsapott. De egy szellőzéssel gyorsan kiszaladna.
- Hol élsz te apukám? Fűtök.

Ebben maradunk, mert már meg sem várom, csak az ajtóbéli elköszönés után hallom:
„Meg, egyébként is bejönne kintről ez a rettenetes csatornaszag.”

[Lacoba]

2
3
5

[naiva]

2
3
5

[Eroica]

1
2
5

[sete]

2

3

5

[Anna1955]

Winner

Szavazatom a holtversenyt döntötte el.



Szeretettel gratulálok a győzelemhez..