20-23. heti prózaverseny

[naiva]

Kedves Fullos alkotók!

Az anonim vers és próza versenyek szabályai a következők:


– A versenyek anonim formában zajlanak, a művek beküldése és a szavazás tekintetében is.
– Négy hetenként 1 alkalommal kerülnek megrendezésre a próza és a vers kategóriában is.
– A megadott témához kell kapcsolódniuk.
– Próza esetén, hossza kb. 80-100 sornál lehetőleg nem lehet több.
– A megadott témára 3 hét áll rendelkezésre a művek beküldésére, és 1 hét a szavazatok leadására.
– A győztes műveket a következő verseny végéig kiemelt helyen olvashatjátok a főoldalon,
– A versenyeken több művel is indulhat egy alkotó.
– A műveket és a szavazatokat is az adott hónap játékvezetőjének (naivának vagy winnernek) kell elküldeni privát üzenetben, megadott időpontig.
– Aki indul a versenyen, kötelező szavaznia, de függetlenül attól, hogy hány művel indul, csak egyszer szavazhat.
– A szavazat akkor érvényes, ha három különböző mű azonosítószáma szerepel benne, és a beküldési határidőt nem lépte túl. Minden műre leadott szavazat egy pontot ér, tehát a megjelölt három alkotásnál a beküldés sorrendje nem számit.
– Önmagára nem szavazhat senki!
– A művek az eredményhirdetés előtt nem jelenhetnek meg sem a Fullextra, sem az Internet más felületén.
– Csak saját művekkel lehet nevezni, fordításokkal nem.
– Szavazásra mindenki jogosult egyszer, aki a verseny indításakor már regisztrált tag volt. Kivétel azok a tagok, akik a kiírás napja után regisztráltak, de az adott versenyre művükkel beneveztek.
– A résztvevőknek MINDKÉT KATEGÓRIÁBAN kötelező szavazni. Aki nem szavaz, az kizárásra kerül.
– Az a vers vagy prózai mű nyer, amelyik a szavazáson a legtöbb jelölést kapta, holtverseny esetén, a zsűri pontszáma dönti el melyik lesz az első.
– Az eredményhirdetés után a leadott szavazatok nyilvánosságra kerülnek.
– A közönség szavazása mellett egy állandó zsűri is dönt a versenyekben.


A zsűri tagjai:
Anna1955
Si
Lacoba
a_leb
Hori
Végh Sándor



- Ők 1-5 pontig értékelhetik a műveket.
- Nem ismerhetik a szerzőket és egymás leadott pontjait.
- Az eredményhirdetéskor a zsűri összesített pontszámait is nyilvánosságra hozzuk.

Tehát négyhetente, 4 győztes mű díszítheti a főoldalt, mindannyiunk örömére.

Ezen kívül minden győztes automatikusan szerepelni fog a 2012 évben megjelenő antológiában.
Így nemcsak az Interneten, de nyomtatásban is olvashatják remek műveiteket!

Abban az esetben, ha egy szerzőnek 4-nél több műve ért el sikert az év folyamán, úgy az általa megjelölt 4 mű kerül be a válogatásba.


Kedves alkotók!

Elérkeztünk a „nyári szünet” előtti utolsó fordulóhoz.
Van egy újabb, egy utolsó lehetőségetek ebben a félévben, hogy játszatok, nyerjetek, és bekerüljetek a jövő évi antológiánkba! Várok sok-sok alkotást!


A 20-23. heti prózaverseny témáját a témaadó topicból választottam Julianna ajánlotta:

SZERENCSÉS HÉTVÉGE


A műveket 2012. június 3. (vasárnap) este 8 óráig lehet elküldeni, naivának privát üzenetben!

Szavazni június 4-től, 10-e este 8 óráig lehet, szintén naivának küldött privát üzenetben, kötelezően az általatok legjobbnak ítélt három mű sorszámának megjelölésével.

Ne feledjétek, aki benevez a versenyekre, annak kötelező szavaznia, mindkét kategóriában!
Továbbá azt, hogy minden műre leadott szavazat egy pontot ér, tehát a megjelölt három alkotás sorrendje nem számit.

Szeretnénk felhívni a figyelmeteket a témaajánló topicra, ahova várjuk javaslataikat. Tehát kérlek, most, hogy ezt elolvastad, írj egy jó témát a versenyekhez, de tényleg.

Kellemes alkotást, jó munkát a versenyzőknek!

[naiva]

01.

Samway: Így indult

Avagy egy kellemes, romantikus hétvége.


Szokottnál is melegebb nyár volt.
Ha jól emlékszem augusztus eleje volt és egy ismerősöm meghívására utaztam Dunántúlra, annak is távoli szegletébe.
A déliből kigördülő szerelvényre még jó, hogy idejében felkapaszkodtam, mert állhattam volna Földvárig, ahol leszállt az utasok zömét kitevő gyereksereg. A zsúfolt fülkében alig volt levegő.
Az utasokból kipárolgó izzadsággal keveredett desodorok és parfümök vegyes illata még nehezebbé tette a levegőt.
Még szerencse, hogy ide nem jutott gyerek és ezért legalább csendesebb volt.
Mellettem egy terebélyes asszonyság szuszogott s amint felemelte a kezét, hogy a gyöngyöző homlokát megtörölje az agyonázott kendőjével a hónalja alól kipárolgó levegőtől könnybe szalad egyből a szemem. Képzeletem azonnal valami hasonló reakciót kiváltó szagot keresett, de ami az eszembe jutott az a hagyma pucolás, de az nászmenet volt ehhez képest.
Szemben egy nálam idősebb úr keresztrejtvény fejtett és olykor kérdőn tekintett fel, hogy segítséget kérjen, de sosem szólalt meg így a saját tudására volt ítélve. Vagy csak így gondolkodott és megválaszolta magának.
Mellette egy középkorú jobb napokat látott asszony ült. Ábrándozva tekintett, hol a peron felé, hol ki az ablakon, mintha várta volna, hogy megjelenjen valaki, de ez Siófokig nem igazán történt meg vele, akkor pedig leszállt. Az volt az ember érzése, hogy titkos randevúra igyekszik. Beigazolódott a sejtésem, mert a peronon egy idősödő úriember várta s nem igazán hitvesi puszival üdvözölte.
A testes asszonyság mellett a sarokban könyvébe temetkezve egy negyvenes hölgy ült. Ma divatos szerelmi regényt falt, mert a kalauz megjelenése sem tudta kizökkenteni a tevékenységéből annyira elmerült a cselekményben. A jegyét szórakozottan adta át kezelésre. Szerintem valahol szerelmesek közt volt a hálószobában, azt átlebegő ködfátylában fürdött.
Nekem átellenben az ablaknál a sarokban egy nagyon csinos félhosszú-hajú inkább barna, mint szőke nő ült. Időnként összevillant a tekintetünk, de jobbára az ablakon nézett ki és gyönyörködött a tájban, amit én is szívesen megtettem volna, ha a hústorony nem vette volna el a kilátást előlem.
Izzott a levegő a fülkében s ennek megfelelően az utasok öltözéke is lazább volt.
Rajtam bermudanadrág és egy rövid ujjú vászoning volt, de így is szörnyű melegem volt.
A sarokban az említett hölgy, amint megfigyeltem, mert az ablakon kitekintve a szemem ott kalandozott rajta, azt láttam, hogy a blúz alatt, mintha semmi nem lenne. Több esetben az ablakban a tükörképbe is bele-bele villant a blúz kivágása és a mögötte sejthető valóság.
Igen, már emlékszem az egyik állomáson, mikor kiindult a vonat ő kiment a mosdóba és egy kis csomagocskával jött vissza. Ez csak később tudatosult bennem. A felső gombjai a blúznak ki voltak gombolva s olykor mikor megmozdult láthatóvá vált két formás melle egy pillanatra.
Gondolataim csapongtak és sokat az ismerősömre gondoltam akihez igyekeztem. Akit csak még fotóról ismertem, az életben nem találkoztam vele. Az út során minduntalan az az érzésem támadt, hogy ezt a nőt valahonnan ismerem, mintha láttam volna valahol, de lehetséges és ennek tulajdonítottam be az érzést, az utastársam hasonlítottam a fotóhoz.
Az utazást is spontán határoztam el hozzá. Kissé meggondolatlan módon határoztam el magam. Amint belegondoltam egyre azon járt az agyam, hogy legalább a telefonszámát elkértem volna, vagy lefoglalok szállást arra az esetre, ha nincs otthon, de egyáltalán, hogy gondoltam így elindulni.
Most már benne vagyok, élvezzem az utat és az előttem álló hétvége élményeit. Csak magamra haragudhatok, mert ő jelezte felém nem biztos az, hogy otthon lesz. Ez teljesen kikottyant.
Azt írta a legutolsó levelében, hogy egy napra Pestre kell menjen, de pontosan nem tudja mely nap az, de a címen amit megadott várjam meg, mert igyekszik haza. Ha nem lenne a városban a közelben van egy olcsó panzió és el leszek addig ott. Végül is nem gondoltam, hogy mindjárt elsőre nála szállok meg, vagy kitudja?
Elég vadregényes, de az eltervezett sosem sikerül olyan jól. Csak nem hagyott nyugodni az előzőekben bennem gyökeret vert gondolat, mert az utastársamban elég sok hasonlóságot véltem felfedezni az ismert képekkel összehasonlítva őt, de ezt még mindig a várakozás izgalmának tudtam be.
Mindenkiben őt láttam s így elhessegettem még a lehetőség gondolatát is. Így maradt az álmodozás és olykor hosszabb kalandozása a szememnek rajta. Sokszor viszonozta a pillantásom és mintha valami kölcsönösség szövődött volna a tekintetben, de minduntalan elhessegettem még a gondolatát is a flörtnek. Jól nézek ki utazok egy ismerőshöz akit személyesen még nem láttam, de a vonaton már kikezdek valakivel. Nagyon melege volt neki is pedig ő az ablaknál ült és a levegő jobban járta. A blúzát sűrűn szellőztette s akkor a szemem ott horgonyzott, minden apró részlet érdekelte. Siófoknál hálaistennek a terebélyes asszonyság nagy szuszogások kíséretében leszállt, de még utoljára elkábított és jól a lábamra lépett. Azt hittem kiszalad az összes ujjam a szandálból, áldom az eszem, hogy ezt vettem fel, mert volt hova meneküljenek. Amint kiszellőzött az ülés utána arrébb tettem magam, hogy az ablak nyújtotta légmozgásból nekem is jusson és így közelebb kerültem a barnához is. Rövid kis nyári karton szoknyáját, ugyanúgy, mit a blúzát megszellőztette s a szemem végigsiklott a szép szabályos combjain amíg betekinthetővé vált.
Nem volt neki ez a hűsölés elég és időnként fel állt és kihajolt a menetszéllel hűsíteni magát és akkor a szoknya is feljebb húzódott s a szél a blúzt is jobban nyitotta, mint a vitorlát. Egyik ilyen szellőzködés alkalmával valamit a szél a szemébe kavart, mert ahogy visszaült könnyezni kezdett és kis kézfejével dörzsölni, majd mind kellemetlenebbül érezte magát. No eljött az én időm gondoltam és elővettem egy tiszta papír zsebkendőt s odaléptem hozzá.
- Segíthetek hölgyem? S nem vártam a választ, mert azonnal tettre szántam magam.
- Kérem hajtsa egy kissé hátra a fejét a kezembe s a szemével nézzem egyenesen rám! - engedelmesen követte az utasításom és a zsebkendő sarkával kiemeltem a kis betolakodót. Piciny fekete bogár landolt a szeme sarkában. Azért ilyen könnyen nem lehet vége a beavatkozásnak. A zsebkendő további részével az arcára gördült könnycseppeket itattam fel és közben a blúza kivágására tapadt a tekintetem. Két csodálatos halmot fedeztem fel s a hatása sem maradt el. Éreztem, hogy kicsi hely lassan a vászonnadrágomban.
- Könnyebb most már hölgyem? - kérdeztem, mert zavarban voltam s oldani akartam a helyzetet.
- Igen! Nagyon hálás vagyok önnek a segítségért. Pillantása végigsiklott rajtam s a hatáson egy másodpercre megpihent.
- És Önnek? - nem okoztam gondot?
- Éreztem a célzás mire irányul, de válaszomban nem utaltam erre. - Ó szóra sem érdemes, bizonyára fordított helyzetben kegyed is segített volna.
Kellemesen simogató hangja volt s vele együtt mikor megszólalt a szeme mosolygott. Az előzőekben tett segítség megnyitotta köztünk a beszélgetést. A társalgás témáját keresgéltük, de az utazás ebben is segített, mert honnan, hová, milyen gyakran, - kérdések ehhez segítséget nyújtottak. Az utazás végcélja mikor felmerült kettőnk között, akkor megint gyanússá vált a fotók és a hölgy hasonlósága, de nem hoztam szóba félve attól, hogy megfosztom magam eme kellemes társaságtól. Ráadásul feleslegesen húzok párhuzamot a társasági oldalról megismert hölgy és az utastársam között. Egyébként sem tartottam helyesnek kibeszélni egy olyan titkot, amely még csak felszínes ismeretségen nyugszik és egy idegenre nem is tartozik kapcsolatom alakulása Evelynnel.
Így neveztette magát, de kétlem, hogy ez lenne az igazi neve.
Habár a véletlen és az őszinteség szülhet ilyet a mai életben is. Nem jellemző ebben a felgyorsult világban. Én sem álnéven leveleztem vele, mert kezdettől fogva, éreztem a stílusán és ezt nyomatékossá is tette, hogy nem szereti a hazudozást. Jól néztem volna ki, ha egy sudár kisportolt izompacsirtának állítom be magam és ez a szembetűnő különbség az első találkozáskor kiderül rólam. A másik megoldás, ha nem is megyek bele a találkozóba, de akkor azt a kevéske lehetőséget sem adom meg magamnak, hogy életben megismerjem.
Közben, míg a gondolataim kalandoztak ő mesélt valamit, mármint a szőkésbarna hölgy, hogy mivel foglalkozik és Pestre kellett felutazni, de sietett vissza, mert vár egy ismerősét látogatóba.
Valahogy ezek a szavak eljutottak hozzám, de még mindig másfelé kalandoztam. Az utolsó mondat térített vissza a jelenbe.
- Ön tovább utazik? - mert én megérkeztem. Köszönöm a társaságát és további jó utat uram.
- Miért hol vagyunk?
Közölte velem a városka nevét s egyből belém hasított a felismerés. Nekem is itt kell leszállnom.
Sebtében összekaptam a holmimat és segítettem neki is a leszállásnál, habár csak egy kézi poggyásza volt.
A peronon aztán nyújtottam a kezem:
- Elnézést, hogy még be sem mutatkoztam Tomi vagyok. Ő is nyújtotta a kezét s mélyen a szemembe nézve válaszolta, Evelyn vagyok.
Arcomra kiült meglepetést azonnal meglátta és rajta is átsuhant a felismerés.
Egymás szavába vágva kérdeztük: - akkor te volnál a....
Az egész peron leszálló közönsége megfordulhatott arra a harsány kacajra amely kitört belőlünk a felismerés nyomán, de ezt megpecsételte egy hosszú forró csók, mert ugye a levelezésben erről is szó esett, hogy ha találkozunk ez és ez lesz.
Ez a hétvége kellemes meglepetéssel indult és azt hiszem sokáig fogjuk emlegetni az első találkozást, amely ily romantikusra és szépre sikeredett.

[naiva]

02.

hzsike: A szerencse relatív


- Biztos, hogy ne vigyelek ki a reptérre? - szólt ki álmosan a hálóból Kálmán.
- Mondtam, hogy már megrendeltem a taxit! Aludj csak nyugodtan!- mondta Nóra, miközben a sminkjét igazgatta.
- Na, szia, drágám! - nyomott egy apró puszit a férje homlokára, amikor megszólalt a kaputelefon - ne izgulj, anya lerendezi a gyerekeket. Egy hét és újra itthon leszek!

- Reggel hat óra, és akkora forgalom, hogy alig lehet lépésben haladni - mérgelődött a taxis - de szombaton mindig ez van!
- Mikor indul a gép?
- Hét óra tizenötkor- válaszolt Nóra. - Ha minden igaz, délután hat körül, már New Yorkban szívom a szmogot.
- Megkérdezhetem a nevét? Én Sándor vagyok, Kovács Sándor.
- Nóra, Csillag Nóra.
- Szép név! Az unokámat is Nórának hívják! Hoppá! Akkor önnek ma van a névnapja ugye? Július tizenegy! Isten éltesse kedves Nóra! Legyen mindig ilyen szép, mint most!
- Köszönöm szépen a figyelmességét kedves Sándor - mondta jókedvűen Nóra.
Szemeit behunyva hátradőlt. Bizsergetően jó érzés járta át a testét.
- Gábor! Drága egyetlenem! Egy hét veled, egy hét csupa boldogság!

Alig hitte el, amikor megtudta, hogy Kőrösi, a főszerkesztő, őt és Gábort jelölte ki a feladatra.
- Ti vagytok itt a legjobbak! - mondta megveregetve Gábor vállát - biztos vagyok abban, hogy sikerre viszitek a projektet.
Soha nem felejti el Gábor tekintetét. Az a semmihez nem fogható pajkos pillantás, abban benne volt minden. Nem is kell mindig a szó.
Mennyi ideje is, öt, nem, már hat hónapja, hogy Gábor elvállalta a főszerkesztő-helyettesi állást itt, a Gejzír - nevű - folyóiratnál.
Ő, mint, rovatvezető tanította be Gábort. Tulajdonképpen nem is kellett tanítani, hiszen Gábor már elég nagy gyakorlatot szerzett a Friss Szónál, de olyan hirtelen ment tönkre a lap, hogy maga sem gondolta, hogy egyik napról a másikra állás nélkül marad. Szerencsére nem sokáig, mert fiatal költőként, havonta publikált a Gejzírben, így Kőrösi már ismerte, amikor beadta hozzá a pályázatát. Jól járt vele a szerkesztőség az biztos. Szorgalmas, rugalmas, és új színt vitt az életükbe.

Amikor Gábor bemutatkozott, Nóra már a kézfogásától olyan megmagyarázhatatlanul furán érezte magát, ahogyan már nagyon rég.
A verseit ismerte, sőt imádta. Nemes Gábor versei az ő szívében is nemes helyet foglaltak el. Amikor megtudta, hogy Gábor lesz a közvetlen munkatársa, már alig várta, hogy személyesen is megismerhesse, és nem csalódott. Kicsit megijedt az érzéstől, amit Gábor puszta megjelenése váltott ki belőle.

Érezte, hogy ő sem közömbös Gábor számára. Gábor szinte minden rezdülésével éreztette akaratlanul is, hogy nagyon vonzódik hozzá. Nóra próbálta elhessegetni még a gondolatát is annak, hogy Gábor és ő, hiszen hogy jön egy két gyermekes anya ahhoz, hogy egy nős emberbe beleszeressen, de a sors mást rendelt nekik, ami meg van írva, az meg van írva.

Nóra úgy érezte, hogy életében még sosem volt ennyire szerelmes, mint most. Gábor is ugyan így volt ezzel. Valami megmagyarázhatatlan erő mágnesként vonzotta ehhez a csinos nőhöz.
Napközben egy-egy titkos pillantás, egy véletlennek tűnő érintés, elég volt ahhoz, hogy még fokozzák az egymás iránti vágyakozást.
Sok lehetőség nem volt a találkákra, maximum egy-egy kínai kaja a közeli étteremben, de az is csak ebédidőben.
Ott csattant el az első csók is, az a felejthetetlen minden idegszálat megborzongató szelíd, finom kis csók.
Az étterem szinte üres volt, a kis boxban szorosan egymás mellett ültek, és Gábor olyan szelíden és olyan finoman csókolta meg, hogy beleszédült.
Kálmán önimádó durva viselkedése és Gábor szelídsége, összehasonlíthatatlan volt. Halálosan beleszeretett. A legszörnyűbb az volt, hogy még lelkiismeret furdalást sem érzett. A boldogság úgy átjárta minden zsigerét, mintha egy tizenhat éves bakfis lenne.

Gábor felesége főnővér volt a helyi kórházban. Az elhidegült házasságuk nem sínylette meg azt, hogy fél évre elvállata Bécsben azt a jól fizető állást. Gyerekük nem volt, így csak Gábort kellett otthon hagynia, de ez nem esett túlságosan nehezére, hiszen már szinte csak a közös vagyon tartotta össze őket.
Gábor Nórában, az ideális nőt, asszonyt, anyát látta. Mindig is ilyen társat képzelt el magának.
Nagyon szerelmes volt. Titokban remélte, hogy egyszer majd az ő hitvese lehet.

Amikor megtudták, hogy együtt mennek kiküldetésbe, repdestek az örömtől. Az első alkalom, hogy együtt lehetnek éjjel nappal. Úgy készültek rá, mint egy nászútra. Mindketten jól tudták, hogy itt már nem lesz menekvés, végre egymáséi lesznek, vágytak is rá nagyon.

Nem volt könnyű dolguk a szerkesztőségben sem. Nap, mint nap úgy tenni, mintha semmi közük nem lenne egymáshoz.
Amikor kiderült, hogy egy napon születtek, már kezdték elhinni, hogy valami sorsszerűség is van a dologban. Egy évben, egy napon, csak más városban. Mindketten, május harmincadikán töltötték be a harmincnyolcadik életévüket. És akkor csattant el az első csók, pontosabban az az egyetlen, mert, azóta nem volt rá lehetőségük.
A születésnapjukon, ott a kínai étteremben nyújtotta át Gábor azt az ajándékverset, amit neki írt. Örökre veled! - ez volt a címe. Nórának elöntötte a könny az arcát, nem tudott egy szót sem szólni csak átölelte Gábort, és jött az a csók.

- Meg is érkeztünk! - szólt hátra a taxis!
- Jó utat kedves Nóra, és szép napot!

Nóra óvatosan tipegett a fekete lakk körömcipőjében, egyik kezével kissé meggyűrődött, térdig érő szoknyáját igazgatta, a másikkal maga után húzta a fekete lakk, gurulós bőröndjét.

- A csarnokban, a nagy óra alatt a hatalmas pálma mellett várlak - mondta Gábor.
- Nóra a nyakát nyújtogatva kereste. Nagyot dobbant a szíve, amikor meglátta magas termetét, már ő is integetett.

Gábor, Nóra elé sietett, szíve szerint átölelte volna, de nem tehette, hiszen itt bárki megláthatja őket.


A gépen ragyogó helyük volt. Kétszemélyes volt az ő részükön az ülőhely, mellettük nem, csak előttük ültek utasok. A hatalmas gépen volt minden, a könyvtártól a mozi teremig. A mosdókban zuhanyzó.
- Ülhetek az ablaknál? - kérdezte Nóra - és már furakodott is oda.
- Van más választásom, hölgyem? - nevetett Gábor, és leült a kényelmes fotelszerű ülésre Nóra mellé. Megfogta a kezét.
- Tudod, milyen régen várok erre a percre, hogy így, együtt lehessek veled?- nézett mélyen a ragyogó szempárba.
- Tudom- mondta Nóra - én ugyan úgy vártam, mint te, és apró puszit lehelt az imádott arcra.
- Gyönyörű vagy! - mondta Gábor - és visszaadta a puszit, pedig szíve szerint, eszeveszetten csókolta volna ezt az izgató asszonyt.
Sokáig hallgattak így kéz a kézben, miközben az érzelmek vihara tombolt bennük. Szárnyaltak a boldogságtól.

- Ahhoz képest, hogy azt mondtad, hogy egy falatot sem tudsz majd lenyelni, elég jól bepakoltad a kaját - nevetett Gábor.
- Haljak éhen? - kérdezte tettetett sértődötten Nóra - magam sem gondoltam, hogy ilyen jó hatással leszel rám.
- Én mondtam neked, de te nem hitted el, hogy én vagyok a te embered! Remélem, most már elhiszed.
- El- mondta Nóra - és ez oda vissza igaz.
- Kedves egészségükre! - mosolygott a sztyuardes - miközben a kis gurulós kocsira pakolta a maradékot.
- Ajánlom önöknek a mozi termet, ragyogó filmeket hoztunk, ha netán unatkoznának. További szép utat!

- Ez hihetetlen! - nézett ki az ablakon Nóra. Itt vagyunk a nagy semmiben, felettünk az ég, alattunk az óceán, olyan aprócskának érzem most magam, mint egy kis hangya.
- Az én kis hangyám - mondta Gábor a legkedvesebb hangyácskám, csak meg ne csípjen.
- Hogy? Így? - csippentett egy kicsit Gábor karjába Nóra.
- Igen! Meg így, meg így, meg így is - csipegette Nóra finom bőrét Gábor - s közben apró csókot lehelt a nyakára.
- Várj! - mondta - egy pillanat! - és a kézitáskájából előhalászott egy kis csomagocskát.
- Hölgyem, ha egy percre becsukná a szemét, nagyon hálás lennék!
- Nóra mosolyogva becsukta a szemét. Csak a hűvös érintést érezte a nyakán, amikor a valami a bőréhez ért.
- Boldog névnapot! -Lá-lá-lá-lá!
Nóra kinyitotta a szemét. A nyakában egy hosszú aranyláncon egy cakkosan félbevágott szívmedál lógott. Megfogta és meghatottan nézegette.
- Gyönyörű! - mondta - köszönöm szépen! - és lágyan megcsókolta Gábort. Gábor hosszan visszaadta a csókot. Nóra Gábor vállára hajtotta a fejét, a férfi pedig lágyan cirógatta a rakoncátlan sötétszőke hajcsigákat.
- Nagyon szeretlek - suttogta Nóra fülébe.
- Én is nagyon szeretlek- mondta, és úgy érezte, hogy nála boldogabb ember talán nincs is ezen a Földön.
- Szép ez a nyaklánc- nézett Gáborra.
- Tényleg, és a szív másik fele, azzal mi történt?
- Az nagyon jó helyen van - mondta Gábor. - Nézd csak! - húzta elő az inge alól a láncot.
- Itt a másik fele! Két egyforma láncot vettem, és ott vágattam szét a szívet is. Két teljesen összeillő darab, mint mi, nem igaz?
- Darab - mondta nevetve Nóra - két teljesen összeillő darab, mint mi!
- Nagyon, nagyon szeretlek, nagyon!
- Én is szeretlek, csak egy kicsit jobban, mint te - huncutkodott Gábor, és így is érezte.

A mozi teremben alig voltak. Tényleg olyan volt mintha nem is repülőgépen lennének, hanem lenn a Földön. Hatalmas volt a gép. Az üléseket úgy rendezték el, mintha több különálló szobában lennének. Remek tervezés az biztos.
A leghátsó ülésekre ültek. Vak sötét volt. Vadul csókolni kezdték egymást. Az ezeréves Travolta filmből nem láttak semmit, csak a zenét hallották, de inkább a szívük muzsikája volt ez, ami a vágy és a várakozás örömétől szebben szólt, mint a legszebb muzsika, amit valaha is hallhattak.
- Alig várom, hogy megérkezzünk és az én asszonyom lehess egy egész héten át- súgta izgatottan Gábor.
- Én pedig örökre szeretnék a te asszonyod lenni, örökre - suttogta rekedtes hangon Nóra.

A hatalmas erejű lökéstől mind a ketten a padlóra zuhantak. A gépet úgy dobálta a széllökés a levegőben, mint egy könnyű labdát. Valami hangfoszlány beszűrődött a mozi terembe is abból, amit a sztyuardes kétségbe esetten kiabált a mikrofonba, de nem értettek belőle egyetlen szót sem.
- Nórám, hol vagy, hol vagy drága szerelmem?- kiabálta Gábor, de már nem jött rá felelet.
A hatalmas repülő olyan furcsa kacskaringósan zuhant lefelé a nagy semmibe, mintha csak egy apró tollpihe lenne, amit a könnyű szél csak szeszélyből sodort fel ilyen magasra.

Gábor megpróbálta kinyitni a szemét, de a fájdalomtól ez nagyon nehezen ment. Hunyorogva
látta, maga fölött az eget, a tűző napot.
Nyelvével végigtapogatta kicserepesedett ajkát. Szájürege teljesen kiszáradt, nyelni sem tudott.
Ujjaival megtapogatta maga mellett a talajt. Homokos nedvességet érzékelt. Fura tompa morajlást hallott, olyan volt, mint a hullámverés.
Oldalra fordította a fejét. Mintha homok és víz lenne, mint egy tenger, vagy egy óceánpart. Megpróbálta összeszedni a gondolatait. Hol lehet, mi történhetett? Lassan, kitisztult a kép. Utoljára a repülőgépen ült Nórával. A felismerés hirtelen villant át az agyán.
- Muszáj fölkelnem, muszáj!
Fájdalmat nem érzett, inkább csak mérhetetlen fáradtságot. Óvatosan az oldalára fordult, majd nagy nehezen sikerült felülnie.
Homokos, sziklás volt a part. Körös-körül csak víz, víz, víz. Visszahanyatlott fekvőhelyzetbe.

Amikor újra visszanyerte az eszméletét, úgy érezte, mintha az arcán szétégett volna a bőr. Megérintette, iszonyatosan száraz, cserepes volt, és nagyon érzékeny.
Nehezen feltápászkodott, majd hasra fordulva elkúszott a szikláig. A sziklába kapaszkodva felegyenesedett. Lába, és a keze is remegett. Szabályos hidegrázása volt. Körülnézett. Egy apró, kis homokos, sziklás szigetecskén állt, körös-körül víz. A sziget nem lehetett több pár száz méternél, amennyire azt fel tudta mérni.
Nem értette a homokot, nem értette a sziklát. Mintha egy mesterséges sziget lenne, a természet nem csinál ilyet, vagy mégis? Felkúszott a szikla tetejére. Jól sejtette. Az óceán közepén volt, egy apró kis szigeten, vagy inkább csak egy kis kiemelkedésen, ami talán egy régi tűzhányó műve lehetett. Páni félelem vett erőt rajta! Lehasalt. Torkaszakadtából kiabálni kezdett:
- Segítség! Segítség! Segítsen valaki! Könyörgöm, segítsen valaki!!!
Nem tudta felmérni, hogy mikor tért észhez az újabb kábulatból. Nehezen lábra állt. Elindult körbe, a part mentén.
Ahogy sötétedett, úgy hűlt le a levegő. Nagyon fázott. A ruhája még nyirkos volt. Hirtelen zuhant álomba.

Arra ébredt, hogy valami csípi a lábát. A lábszárán hosszú vérző csík volt. A szikla falára nagyméretű kagylók voltak szorosan rátapadva. Az egyik sérthette fel valahogyan.
Nagyon éhes, és iszonyatosan szomjas volt. Lekapart egy kagylót a szikláról, egy másikkal szétfeszítette, és a szájába tömte a kocsonyás, fehér húst. Nem tudta lenyelni, csak öklendezett.
Hirtelen, mintha apró fény villant volna a sziget vége felől. Azt hitte csak képzelődik, de újra megismétlődött.
Olyan erőre kapott, hogy maga is csodálkozott rajra.
- Istenem segíts meg! - imádkozott, és elindult a villanás irányába. Ahogy közeledett, egy halmocskát látott és egy ezüstösen meg-meg csillanó valamit.
Egy fekvő alak formája rajzolódott ki. Megszaporázta a lépteit. Szíve a torkában dobogott.
Ez nem lehet igaz! Nóra!!!
A test hason feküdt a homokban. Hevesen dobogó szívvel, óvatosan a hátára fordította. Arcából kisimította az összekuszált véres hajat. Nóra arca volt. Megfogta a pulzusát, fülét a szívére tette, még élt, még dobogott.
A ruhája tiszta vér volt. Valami függönyféle volt a testére csavarodva. Óvatosan lefejtette Nóráról. Ahogy a lábára pillantott, öklendezni kezdett.
Befogta a szemét. Sírt ordított, zokogott, mint egy gyerek. Nóra egyik lába térdtől lefelé hiányzott. Betakarta a csonkot a ronggyal. Letépett egy kis darabot, belemártotta a vízbe, és letörölgette vele az asszony arcát.
- Drága szerelmem- zokogta és fejét Nóra mellkasára tette.
Nóra megmozdult. Óvatosan kinyitotta a szemét. Gábor, fölé hajolt.
- Nagyon fáj, nagyon fáj a lábam - mondta rekedt hangon az asszony.
- Mi történt? - nézett fáradt fátyolos tekintettel Gáborra.
Gábor a homlokára tette a kezét. Olyan forró volt, hogy szinte lángolt. Rátette a vizes rongydarabot.
- Majd elmondom, most pihenj kedves, pihenj drágaságom.
- De én akarom, akarom tudni - mondta zilálva Nóra.
- Repülőszerencsétlenség! - mondta Gábor. - Lezuhantunk! De - folytatta sietve- mi megúsztuk! Mi túléltük! Túléltük! Hallod, szerelmem?

- De jó, akkor nekünk nagy szerencsénk volt - mondta nagyon halkan Nóra és lassan lecsukódtak a pillái. Feje furán oldalra nyetlett.

- Igen, nekünk szerencsénk volt! - mondta könnyeit nyelve Gábor - most már örökre az én asszonyom leszel! - és szorosan szerelme mellé fekve, kezét ökölbe szorítva, pulzusát egy hirtelen mozdulattal, mélyen, és erős nyomással, végigszántotta az egyik pengeéles kagylóhéjjal.

[naiva]

03.

Baggio011: Fortuna könnyei

Sosem felejtem el azt a hétvégét. Azokat az órákat. A perceket. A másodperceket.
Ahogy ömlik rólam az izzadtság, miközben a karórám rohadt csipogását figyeljük négyen is. Mindig csipog éjfél után…
Még nem indulhatunk, de legszívesebben már most ott lennénk, de nem lehet.
Pedig milyen régóta várunk már erre a pillanatra, amikor elfoghatjuk a rohadékot, aki megannyi szörnyűséget elkövetett már, de minden esetben kicsúszott a kezünkből…
Hát ez van. Hiába a közvélemény nyomása, a média folyamatos ostroma, az újságokban megjelenő hazugságok, ezen nincs mit szépíteni:
Tehetetlenek voltunk.
Az egész nyamvadt csapat ezen az ügyön dolgozott.
Mindössze annyit tudtunk, hogy a tettes egy fehérbőrű, elmeháborodott nő, aki a sorozatgyilkosok „bajnoka” lett.
Ki gondolná, mi? Pont egy nő.
A kriminológus az akadémián megmondta, hogy a legfantáziadúsabb, legkegyetlenebb gyilkosságokra a gyengébbik nem képviselői a legmegfelelőbb alanyok.
Ha egy gyilkos ösztönnel megáldott hétköznapi családanyából előbújik az ördög, akkor ott lesz ám „nyalóka” rendesen.
Kis csipasz voltam még, elengedtem a fülem mellett a kriminológus szavait, de amint bedobtak a mélyvízbe rájöttem, hogy tévedek…

***

Ez a nő… Kate Johannson…
Még húsz sem volt, amikor az a mocsadék állat megerőszakolta, aztán pedig a folyóba dobta.
Nagyot tévedett, mert nem halt meg. Kate túlélte, és megmenekült…
De csak a teste maradt ugyanaz. Az őt ért lelki sokk, és a halál lágy simogatása mindent megváltoztatott benne.
Az őt megerőszakoló férfi a 90’-es évek legelvetemültebb bűnözője volt akkoriban.
Egyetlen év alatt tizenöt nőt erőszakolt meg, ebből a tizenötből heten teherbe estek.
Ugye milyen borzalmas? De az még rosszabb, hogy ebből a hétből öten világra is hozták a Gonosz gyermekét…
Katet mindenki halottnak hitte egészen addig, amíg különös kegyetlenséggel el nem kezdte gyilkolni az erőszak gyermekeit.
Két kisfiúnak kellett meghalnia ahhoz, hogy rájöjjünk, mindez az ő műve.
Ezt további kettő követte, de sehogyan sem akadtunk a nyomára egészen mostanáig.
Megtaláltuk a rejtekhelyét, ahova rendszeresen az éjszaka közepén vitte fiatal áldozatait.
Az elhagyatott farmon az isten háta mögött elbújtunk a gazban, ami nem volt túl nehéz.

Sosem felejtem el azt a hétvégét. Azokat az órákat. A perceket. A másodperceket.
Ahogy ömlik rólam az izzadtság, miközben a karórám rohadt csipogását figyeljük négyen is. Mindig csipog éjfél után…

***

Két perccel elmúlt éjfél. Már vasárnap van. Reggel templomba megyünk a családdal. Rám fog férni.
Már majdnem elméláztam, mikor a mellettem fekvő Frank megbökött:
- Ott van főnök, nézd! – mutatta, majd az infrás távcsővel világossá vált minden.
Kate Johansson ölben vitte a kis Markot az istálló felé, ahol be akarta teljesíteni ördögi tervét immáron ötödik alkalommal.
Kezembe vettem a rádiót, majd közöltem mindenkivel:
- Amint belépett az istálló ajtaján, lerohanjuk! Minden egységnek ismétlem: amint beért a fiúval, lerohanjuk az épületet, nehogy túl késő legyen!

***
Két nappal később…

- Gratulálok nyomozó! Úgy hallom, roppant szerencsés hétvégéje volt! – vigyorgott a főnököm, de én csak úgy ímmel-ámmal válaszoltam:
- Ahogy vesszük. De végre elkaptuk.
- Ugyan már! – csapott a vállamra nevetve – Elkapta azt a szemét gyerekgyilkos nőt, akivel szemben hosszú ideje tehetetlenek vagyunk…
- Tudja uram… Én ezt valahogy másképpen gondolom. Csak az jár a fejemben, hogy négy gyerek halt meg, mire sikerült… Majdnem az ötödik is…
- Hé! – szakított félbe – Jól látom a szemein? – kérdezte, és én valóban megfeledkeztem magamról.
Megtöröltem a képemet, és igyekeztem újra önmagam lenni.
- Elnézést uram… Ezek csak amolyan… „Fortuna könnyei”, vagy minek nevezzem őket…
- Vége van! De ahogy látom, maga teljesen belebetegedett ebbe az ügybe, és segítségre van szüksége!
- Dehogy! – ellenkeztem, de a főnök nem engedett.
- Nézze, Landon… – kezdett bele – Ami ebben a helységben történik, az csak a kettőnk dolga. Minden köztünk marad, bennem megbízhat. Remélem, hisz nekem… - mondta, mintha kijelentő mondatban beszélne, de valójában kérdés volt ez. És én válaszoltam:
- Igen – bólintottam – Hiszek önnek.
- Helyes! Akkor hívja fel ezt a számot! – irkált valamit egy cetlire, de nem is nagyon figyeltem, csak amikor átadta – Ő majd segít magának…

***

Sosem felejtem el azt a hétvégét. Azokat az órákat. A perceket. A másodperceket.
Ahogy ömlik rólam az izzadtság, miközben a karórám rohadt csipogását figyeljük négyen is. Mindig csipog éjfél után…

[naiva]

04.

Julianna: VIGADÓ u. 13. szám



Az öreg Mikulás

- Na végre! Szembe jön a kéményseprő. Hol a gombom? Talán egyszer nekem is lesz szerencsém! Úgy szeretnék kapni én is ajándékot!

A jó tanuló

- Jó víkendem lesz, bemagoltam az egész anyagot, sajna nem lesz hétfőn a kedvenc tanárom, beteg lett.

A rossz tanuló

- De jó lesz a szombatom és a vasárnap is. Nem kell tanulnom a fizikát, beteg lett a tanárunk.

A férj

- Szerencsés vasárnapom lesz. Feleségem az anyjához utazott. Szabad leszek ma, drága cimboráim!

Felesége

- Örülök, hogy nem kell utaznom, anyukámat elhozza a bátyám. Apukám, este mehetünk színházba.

Jancsika

- Hurrrá! Nem lesz óvoda!

Zsuzsika:

- Anyuuuu! Jancsi verekszik. Vigyél el a Nagyihoz! Elviszel? De jó lesz! Ő elvisz engemet az Állatkertbe! Jancsi, te pedig pukkadj meg!

Házmester

- Szerencsés ez a hétvége. Végre megleltem a nagy kulcs csomómat, egész héten kerestem, majdnem gutát kaptam!

Pista bácsi

- Hála az istenkének a mai napom is jóra fordult. Összejött a pénzecském az üveg sörre! Egészségetekre! Mindenkinek a házban szerencsés hétvégét kívánok!

A kéményseprő

- Na ezzel a házzal is végeztem. 13. szám!. Szerencsét hoz? Végre lemosom magamról ezt a fekete mocskot. Hétvégére fehér ember leszek!

[naiva]

05.

hzsike: Úton a szerelem felé


Bogi felkapta a slusszkulcsot és zokogva rohant ki a házból. A Kabrió ajtaját ki sem nyitotta, csak beugrott a nyitott tetejű hófehér autócsodába. Alig mozdította a kulcsot, a motor máris indult.
Meleg, fülledt idő volt, a feketén gyülekező felhők nem sok jót ígértek. Ahogy kiért a városból, nagyobb sebességre kapcsolt. Haját tépte, cibálta szél, de ezzel most mit sem törődött, csak el innen, minél messzebbre.
Fölkanyarodott az autópályára. A kilométeróra százötvenet mutatott. Tartotta a sebességet. Több mint egy órája száguldott már. Érezte, hogy könnyes arcát teljesen kicsípte a szél.
A levezetőn visszakanyarodott a sima országútra. Kicsit levett a sebességből. A kocsi hirtelen megrándult. Aztán még egyszer, és még egyszer. Fékezni kezdett, majd az autó hirtelen megállt. A nyaka erősen meghúzódott, azt hitte komolyabb baja esett, de szerencsére nem.
- A francba! - ütötte hisztérikusan öklével a kormányt - kifogyott az üzemanyag! Ilyen már nincs! Ez nem lehet igaz! Újra kitört belőle a sírás. Tehetetlen volt és dühös, dühös erre az egész szerencsétlen rohadt világra!
Kiengedte a kéziféket, és tiszta erejéből nekifeszülve, lassan legördítette az autót az út legszélére. Valami szántóföldféle volt körös-körül amerre a szem ellátott. Sehol egy ember sehol egy lélek.
Nagyot dördült az ég! A nyári zápor hirtelen olyan erőből kezdett el zuhogni, mintha dézsából öntenék.
Bogi megpróbálta felhúzni a tetőt, de hiába nyomogatta a gombokat, az meg sem mozdult.
Ruhája egy perc alatt csurom víz lett. Úgy tapadt rá a leheletfinom selyem, mintha nem lenne rajta semmi. Hiába volt fülledt meleg, a testhőmérséklete hamar lehűlt, vacogott.
Az autóúton, mintha fény villant volna. Odaszaladt az út szélére, és valóban, halványan világító valamit látott közelíteni.
Kétségbeesetten integetni kezdett. Egy nagy teherautóféle, vagy talán egy kisebb kamion rajzolódott ki. Úgy suhant el mellette, mintha nem is lenne ott.
Letérdelt és két karjával fejét átfonva próbálta védeni magát a rázúduló esőtől. Aztán egy éles fékcsikorgást hallott.
A teherautó volt. Úgy, száz méterre lehetett. Bogi tiszta erőből futni kezdett. A sofőr áthajolt a másik oldalra, és kinyitotta az ajtót. Egy fiatal, napbarnított, bajszos férfi volt.
- Szálljon be gyorsan - mondta - és odanyújtott neki egy agyonhasznált frottírtörölközőt.
- Jól megázott! Törölközzön meg! Hova igyekszik ebben a zord időben? - nézett kérdően a nőre.
- Sehova! Illetve mindegy hova - mondta zavartan Bogi, csak el, el innen!
- Rendben van, nem kíváncsiskodom, majd szóljon, ha ki szeretne szállni oké?
- Oké! - mondta vacogva Bogi.
- Nem zavarja a zene?
- Nem, nem zavar.
- Igyon ebből egy kortyot! - nyújtott oda egy pálinkás üveget. - Biztosan jót tesz most, felmelegíti egy kicsit! Nagyapámnak vettem a vásárban. Mindig viszek neki ebből a remek itókából, ha erre járok.
Bogi nagyot húzott az üvegből.
- Köszönöm! - nyújtotta vissza.
- Soha nem iszom pálinkát, nem is tudtam, hogy ez ilyen jó!
- Na, ugye? Egyszer mindent ki kell próbálni! - nevetett Pali.
- Bocsásson meg, még a nevemet sem tudja. Bérci Boglárka vagyok. Szólítson csak Boginak.
- Szilvási Pál. A kisasszonynak Pali.
- Asszony! Asszony vagyok már öt éve!
- Ejha, már öt éve? Azt hittem, még az iskolapadot koptatja valahol, olyan kislányos a külseje.

- Ilyen az alkatom, anyám is ilyen, nyugodtan letagadhatna néhány évet. Mondjuk, le is tagad. Színésznő, eléggé ismert. Bánfalvy Bettina.
- Ezt nem mondja komolyan! A sorozatszínésznő? Imádom, az egyik kedvencem! Nagyon bírom azt a nőt. Nem gondoltam volna, hogy ekkora lánya van!
- Nem is propagálja. Nem sokat törődött velem, szinte a nagyanyámék neveltek fel.
- Engem is! De nekem meghaltak a szüleim! Magvadultak a lovak és eltaposták mind a kettőt, akkor is ilyen betyár egy idő volt. Ott, a farmon, és a saját lovaik. Én még egészen kicsi gyerek voltam.
- Egy kicsit alábbhagyott az eső! Látja, ott elől már derül! Ha nem sértem meg vele, van az autó hátuljában egy két ruhadarab. Ing, nadrág. Biztosan nagy magának, de legalább száraz.
Nemsokára odaérünk egy kis panzióhoz, ott át is öltözhet, nehogy tüdőgyulladást kapjon.
- Köszönöm szépen, az nem lenne rossz.

- Pali bekanyarodott a panzió elé. A tulaj készséggel segített.
- Kisasszony! Éppen most pakolt össze a nejem az árvaháznak egy egész zsák ruhát. Jöjjön csak, szerintem akad itt magára való is, válogasson csak nyugodtan.
Bogi egy koptatott bermuda-farmerben és egy szorosan, formás melleihez simuló zöld ujjatlan pólóban jelent meg. Válláig omló sötétbarna haját is megszárította. Kimondottan szemrevaló volt így.
- Mintha egy divatlapból lépett volna elő! - mondta széles mosollyal a fogadós.
Pali is elégedetten pillantott rajta végig tetőtől talpig. Igazán csinosnak találta Bogit.
- Fogyasztanak valamit? Itt az étlap, de ha más kívánságuk van, a feleségem szívesen elkészíti Önöknek. Kártyát is elfogadunk.
- Enne valamit? - nézett kérdően Pali a lányra.
- Boginak megkordult a gyomra. Reggel evett utoljára.
- Igen, jó lenne valamit enni. Pizza van?
- Itt az ajánlat, szóljanak ha választottak.

- Ez jó ötlet volt! Rég ettem ilyen isteni pizzát.
- Engedje meg, hogy ezt én rendezzem! Nem tűrök ellenvetést. Maga ingyen fuvaroz engem, én meg meghívom hálából egy pizzára.
- Rendben - nevetett Pali - látom, hogy tényleg komolyan gondolja.

- A szemét! - csapott dühösen az asztalra Bogi! Letiltatta a kártyámat! - Hogy az a!
- Hagyja - fogta meg a kezét Pali - az én vendégem.
- Köszönöm - motyogta megszégyenülten Bogi, nagyon köszönöm.

- Nagyon hálás vagyok magának Pali, de tényleg - mondta Bogi - és hátradőlt az autóban.
- Meséljen magáról! - nézett a férfire. Hol él, hova tart?
- Én azt szeretném, ha előbb maga kezdené, ha nem baj! - mosolyodott el Pali.
Boginak nagyon tetszett ez a szolid, de sokat sejtető mosoly. Tetszett, hogy a férfi nem tolakodó, hagyja őt megnyílni, és úgy tűnik, tényleg érdekli és nem csak udvariasságból kérdez.
- Oké, bár sok mesélni valóm nincs, semmi extra, semmi érdekes. Engem is a nagyszüleim neveltek fel.
Abbahagytam a főiskolát, korán férjhez mentem. Egy bankban helyezkedtem el, és a nagyfőnök felesége lettem. Nem kis kihívás volt. Először még csak, csak elvoltunk, a nagy korkülönbség sem számított, de amikor nap-mint nap a fejemhez vágta, hogy műveletlen vagyok, akkor már elgondolkodtam azon, hogy meddig vagyok én köteles ezt eltűrni.
Zsarnokoskodott fölöttem, csak dekorációnak kellettem, kérkedni azzal, hogy milyen mutatós fiatal felesége van. Munkahelyet kellett keresnem, összeférhetetlenség miatt nem lehettünk egy pénzintézetnél. Egy könyvesboltba lettem eladó. Azt mondta, ez ránézve szégyen, inkább maradjak otthon.
Soha nem akart gyereket. Egyszer, amikor kiderült, hogy terhes vagyok azt mondta vetessem el. Nem kellett, elment a baba magától, érezte, hogy nem jó helyre születne.
Nagyon nehezen hevertem ki. Már öt hónapos terhes voltam, majdnem rámentem én is.
Ezek után még szörnyűbb lett a helyzet. Azt mondta szándékosan nem vettem be a fogamzásgátlót, pedig ez nem igaz.
Semmibe vett, levegőnek nézett. Eltartott lettem. Iszonyatosan megalázó a kiszolgáltatottság. Számon kérte minden percemet, engedélyt kellett kérnem mindenre. Luxus körülmények között, aranykalitkában éltem, egy kiégett, sivárlelkű emberrel.
Aztán már én sem kellettem neki, alig járt haza. Inkább a luxuskurváival, meg az agyonművelt barátaival töltötte a szabadidejét. Persze tagadott mindent.
Többször összecsomagoltam, hogy visszamegyek a nagyszüleimhez. Amikor megtaláltam azt a szállodaszámlát, az egyértelmű szolgáltatásokkal, akkor végleg betelt a pohár.
Alig vártam, hogy hazajöjjön, és kipakoltam. Elhordtam mindennek ordítottam, hisztiztem, és akkor pofon vágott. Pofonvágott úgy, hogy beleszédültem.
Szó nélkül felkaptam a Kabrió kulcsát és ész nélkül száguldozni kezdtem, mindaddig, amíg ki nem fogyott az, az átkozott üzemanyag. És most itt ülök, maga mellett, és mesélem az életemet. Hát, ennyi!
- Köszönöm a bizalmát! - nézett rá - kedvesen Pali.
- Szívesen! Maga mindig és mindenen mosolyog? Mondja csak mi olyan vicces? - kérdezte elszorult torokkal Bogi.
- Jaj, nehogy megharagudjon rám, dehogyis vicces, nagyon is szíven ütött a története, de én ilyen vagyok, ilyen mosolygós, mint a nagyapám. Majd meglátja, meglátja, ha megérkezünk.
- Ha megérkezünk? Hová?
- Arra gondoltam, hogy magának is jó lenne valahol egy kicsit meghúzódnia amíg rendeződnek a dolgok. Vagy jobb lenne, ha itt hagynám az országúton?
- Dehogy is! Nem lenne jó, nagyon hálás vagyok magának Pali, remélem lesz alkalmam megköszönni a segítségét.
- Akkor jó! - mondta Pali, és szeretetteljesen megszorította Bogi törékeny kézfejét.
Az érintése úgy érte a nőt, mint egy villámcsapás. Valami megmagyarázhatatlan, fura, rég nem tapasztalt érzés volt ez. A kölcsönös vonzalom érzése. Olyan volt, mintha már ezer éve ismerné ezt a férfit, pedig csak négy óra telt el a találkozásuk óta.
Pali ugyanezt érezte. Mintha már nem először látta volna ezt a gyönyörű nőt, mintha már több köze lenne hozzá, mint egy egyszerű útitárshoz.

- Akkor most én jövök- mondta Pál.
- Nekem egyszerűbb a történetem, sokkal egyszerűbb. A nagyapámnak hatalmas birtoka van. Rengetek állatot tart, főleg lovakat. Gyönyörű versenylovakat nevel. Tulajdonképpen ezzel foglalkozik még ma is.
A lovaglás nálunk olyan volt, mint másnak a kerékpározás. Apró gyerekkoromtól kezdve, mindennap lovagoltam. Mondtam már, hogy szüleim abban az iszonyatos lovasbalesetben haltak meg. Sokáig kerültem a lovakat, rettegtem én is. Aztán nagyapám mégis rávett, hogy újra szálljak nyeregbe, és azóta ez, az életem. Naponta végiglovagolok a birtokon, és ahová lehet, lóháton megyek. Megszállottan szeretem ezeket a nemes állatokat. A versenylovakat én szállítom a megrendelőknek, meg a vásárba is én viszem őket. Most is onnét jövök, két gyönyörű telivér talált ma gazdára. Két napos volt a vásár, mindig szombat és vasárnap tartják.
A farm az életem, a szabadság, a föld, és az állatok közelsége. Alig várom, hogy megmutathassam, hogy hol élek. Huszonnyolc éves vagyok. Én még nem találtam meg az igazit, illetve egyszer, egyszer igen.
Pali hirtelen elhallgatott.
Bogi azonnal észrevette, hogy kényes témához érkeztek.
- Ha nem akar róla beszélni, ne beszéljen, magára bízom.
- Semmi baj! - sóhajtott egy nagyot Pál - én is tartozom ennyivel magának.
- Szóval, volt egy lány, egy gyönyörű lány. Nálunk tanult lovagolni. Rebekának hívták.
- Én azt hittem, hogy ő is úgy érez, ahogyan én. Nagyon szerettem. Amikor bevallottam neki, kinevetett, azt mondta, hogy csak flörtölt, nem gondolta, hogy én ilyen komoly érzelmeket táplálok iránta. Nagyon sokára hevertem ki a csalódást, pedig jelentkező lett volna bőven, elhiheti, de engem nem érdekelt azóta se, senki. Csak nagyanyám nyaggat állandóan, hogy szeretne már egy rendes asszonyt látni mellettem, meg legalább három kis kócos dédunokát.
- Nem valami tartalmas élet ugye? Maga hogy gondolja?

- El sem hiszi, mennyire imádom a lovakat! - mondta ragyogó tekintettel Bogi. Kicsi koromtól lovagolni járok én is. Az én nagyszüleimnek is volt egy lova, Szöszke, csak így hívtuk, Szöszke. Miattam tartották, tudták, milyen sokat jelent nekem. Aztán elment, elég öreg volt már, valami lóbetegség vitte el szegényt.
- Alig várom már, hogy ott legyünk a farmon - nézett Pali napbarnított markáns arcára.
- Örülök neki, de tényleg, most úgy örülök, mint egy gyerek, ne kérdezze miért, csak úgy, mint egy szabad, boldog gyerek.
- Nagyon kell pipilnem. Nem állhatnánk meg valahol?
- Dehogynem! Öt percet, még kibír?
- Megpróbálom! - mondta Bogi, száját összeszorítva.
- Ráz a hideg! Fázom!- szólt reszketve.
- Ne őrjítsen meg, legalább harminc fok van még mindig! - mondta Pali.
- Bekanyarodott a kiskocsma elé. Tenyerét rászorította a lány homlokára. Tűz forró volt.
- Maga tiszta láz. Na, menjünk gyorsan, intézze el a toalettet.
- Bogi lassan kortyolgatta a citromos teát műanyag flakonból.
- Jöjjön, az autóban van lázcsillapító, addig is míg megérkezünk.
Bogi hagyta, hogy az erős férfikéz megmarkolja az ő vékony kis kezét, és az vonszolja maga után, sietve az autó felé.

Már sötétedett, amikor bekanyarodtak a birtokra. A hosszú alacsonyépítésű ház, sok kis apró ablakából ragyogtak a fények.
Bertold a hatalmas termetű bernáthegyi nagy csaholással üdvözölte a gazdáját.
Bogi, a férfi vállára borult, és engedte, hogy az vezesse, nagyon gyenge volt már.
Mami, gyorsan megvetette az ágyat a tisztaszobában. A nagy tollpárnát megveregette, és könnyű nyári takarót tett a hófehér lepedő tetejére.
Így, aranyoskám, pihenjen csak, mindjárt hozom a mézes kamillateát. Bogi engedelmesen bevette a pirulákat, amit a néni a kezébe nyomott. Mami, a lány lábát, kezeit, betekerte hideg vizes törölközőbe, mellére, homlokára is borogatást tett. Negyedóránként cserélte azokat.
Egész éjszaka őrizte Bogit, nem hagyta, hogy Pali felváltsa.
- Palkó! Mégiscsak menj el Bánáti doktorért! - rázta fel hajnalban az unokáját.
- Nagyon magas a láza, nehogy baj legyen!
A doktor, csak hümmögött.
- Lehet, hogy tüdőgyulladás, nagyon úgy néz ki - mondta, miközben beadta az injekciót.
A harmadik napon Bogi erőre kapott. Még Mami isteni húsleveséből is kanalazott egy keveset.
- Hála az égnek! - kulcsolta össze vénséges kezeit - megijesztettél bennünket tudod-e?
- A lényeg, hogy jól vagy - ült le mellé a székre Pali. Megfogta a törékeny kis kezet, és a szájához emelte. Leheletnyi csókot adott rá.
- Köszönök mindent, nagyon, nagyon köszönöm - nézett Bogi hálásan Palira.
- Akkor most tegeződünk? - kérdezte tágra nyílt szemekkel.
- Hogy, hogy most? - nevetett Pali.
- Úgy, hogy az előbb azt mondtad, lényeg, hogy jól vagy!
- Vagy úgy, észre sem vettem! Igen, akkor tegeződünk, ha neked is jó így.
- Nekem jó, nagyon is jó - mondta bágyadtan Bogi.
Palkó, a homlokát is megcsókolta.
- Pihenj kedves - mondta - és lágyan betakarta a fiatalasszonyt.

Lábujjhegyen osont ki a szobából.
- Csitt! Elaludt! - tette mutató ujját a szája elé, amikor Mami szólni akart.
Pali átkarolta a nagyanyját, és az arcára nyomott egy puszit.
- Ezt miért kaptam?- kérdezte huncutul Mami, miközben fátyolos tekintettel, elfogódva nézte, imádott unokája ragyogó, fekete szemeit.
- Csak úgy! - mondta Palkó mosolyogva - csak úgy, mert szeretlek Mami, szeretlek Téged is! - és kihajolva az apró kis zöldre festett ablakon, mély lélegzettel magába szívta, a langyos nyári zápor szerelemillatát.

[naiva]

06.

Lukrecia: Szerencse?!

A férfi tompa tekintettel bámult ki az utcára. Mély megvetéssel nézte az esőben dolgukra siető embereket. Rendszerint első pillantásra megutált mindenkit. Az az öltönyös kölyök például- szinte még alig esett ki az iskolapadból, aztán máris hogy fontoskodik! De a melósok sem jobbak- fensőbbségesen beszélnek, és hülyének néznek mindenkit, aki nem ért ahhoz, amihez ők. A nők pedig? Kár is róluk beszélni. Vagy rondák, vagy buták. Igaz, az is szörnyen bosszantó, ha egy nő sokat okoskodik. Mint az anyja például. Azok a kikent- kifent lányok pedig.....utálatos ribanc az összes!

A férfi undorodóan elhúzott szájjal fordult vissza a pult felé. Nem mintha az itteniek jobbak lennének. Ezer éve ismeri ezeket a fickókat, elege is van már belőlük. Ugyanazt a nótát fújják mindig. Az egyik csak az exnejét tudja átkozni, és bárkinek, aki meghallgatja, sokadszorra is elmeséli a válása részleteit. A másik a főnökét szidja minduntalan. Az a szerencsétlen, ott a sarokban állandóan a játékgépen lóg. Ki tudja, hogy az évek folyamán mennyit dobott már bele. A pultosról pedig lerí, hogy legszívesebben kívül látná az egész bandát, és szinte szívességet tesz azzal, hogy kiszolgálja őket.

A férfi egyáltalán nem értette, hogy mit keres ő itt, ezek között a szánalmas emberek között. Mindig úgy tért be ide, hogy nyájas leereszkedéssel üdvözölte a kocsma közönségét, tudván, hogy nem tartozik közéjük. Néha szóba elegyedett valakivel, de általában szótlanul üldögélt a pultnál. Ez a péntek sem volt más. Kint esett az eső, a sok idióta futott az aluljáróba, mások tönkrement esernyőjüket átkozták.
Lelketlen robotok, akik munkába mennek, gyereket nevelnek, esténként együtt vacsoráznak, aztán tévét néznek.

A férfi gúnyosan elmosolyodott azon, hogy őket hívják normálisnak. Szánalmas, unalmas élet! Magának sem vallotta be, hogy valahol irigy kíváncsisággal szemléli ezeket az embereket. El sem tudta képzelni, milyen lehet családfőnek lenni. Mogorva természetének köszönhetően világ életében messze elkerülték a nők. Na persze, nem is mert volna egy nőt sem bemutatni az anyjának! Tudta, hogy olyan lány nem létezik, akit a mama megfelelőnek ítélne.

Ahogy hazafelé baktatott az esőben, gondolatban átismételte a bevásárlólistát. Az órájára nézett, és megszaporázta lépteit, ahogy rájött, hogy késésben van. A mama nem szereti, ha késik. De majd azt mondja, hogy hosszú volt a sor a boltban. Gyerekes daccal gondolt arra, hogy hazudni fog az anyjának. Ritkán engedett meg magának ilyen merészséget. Természetesen a rendszeres kocsmalátogatást is hazugsággal leplezte, de ezt már olyan régóta tette, hogy napi rutinnak számított, és szinte maga is elhitte, amikor azt mondta az anyjának, hogy ötig tart a munkaideje, pedig csak négyig. Lopott percek voltak ezek, amikor a kocsma közönsége előtt eljátszhatta a normális, önálló férfit.

-Végre itthon vagy! Tudod, hogy nem szeretem, ha késel, de mit érdekel téged szegény anyád. Biztos valami ribanccal voltál. El akarsz hagyni engem! Pedig mit meg nem tettem érted! Rád áldoztam az életemet, és ez a hála!
-Ne haragudj mama, hosszú volt a sor a boltban. Itt a kekszed és a kefir.
-Remélem, nem járt le. Olyan szerencsétlen vagy, könnyen rád sózzák a szemetet is. De legalább a visszajárót megszámoltad, ugye? Különben meg hozd ide a gyógyszeremet, szúr a szívem. Már rég be kellett volna vennem!

A férfi üres tekintettel meredt a gyógyszeres dobozra. Olyan egyszerű lenne, olyan végtelenül egyszerű! Nem is gondolkodott, miközben kimondta a szavakat, melyekkel meghozta élete első nagy horderejű, önálló döntését.

-Nem találom a gyógyszert, mama. Nem raktad el valahova?
-Hogy raktam volna, amikor mozdulni sem tudok? Azonnal hozd ide, azt akarod, hogy meghaljak?! - ordított elakadó lélegzettel az öregasszony.
-Sajnálom mama, nincs gyógyszer. - nézett a férfi szokatlanul nyugodt, hideg tekintettel az anyjára.
-Rosszul vagyok, kisfiam! Hívj mentőt! Meghalok!

Az asszony szeme kidülledt, ajka elkékült, miközben kezét görcsösen nyomta a mellkasára. A férfi a szoba ajtajából, tisztes távolból nézte részvétlenül. Aztán mégis kiment a fürdőszobába, mert valahogy illetlennek érezte, hogy tanúja legyen az anyja kellemetlen helyzetének. Végül is ez igazán intim dolog, és úgy érezte, nem szabad a mamát zavarni. A vécében lehúzta a tablettákat, a gyógyszer dobozát pedig a szemetesbe dobta. Igazán szerencse, hogy már amúgy is majdnem elfogyott. Hétfőn kéne a receptért, majd a patikába menni az újabb adagért.

Várt még pár percet, aztán visszament a szobába. Az anyja a szőnyegre roskadva feküdt. A férfi megmagyarázhatatlanul viszolygott az élettelen testtől. A félelmetes mama, aki egész életében zsarnokoskodott felette, most úgy feküdt, mint egy ártalmatlan rongycsomó. A férfi egy pillanatig gyámoltalan kisfiúnak érezte magát a mama nélkül, de aztán elöntötte a boldog szabadság érzése, mint a kalitkából szabadult madarat, aki egy pillanatig maga sem hiszi el, hogy oda repülhet, ahova akar. Felvette a régimódi telefon kagylóját és tárcsázott. Mobilja nem volt, az anyja ostobaságnak tartotta.

A férfi holtsápadtan ült a kórház folyosóján, fejét lehajtva, arcát a tenyerébe temetve. Az orvos halk, együtt érző hangja riasztotta kábulatából.
-Nyugodjon meg, minden rendben van. Nem sok híja volt, de szerencse, hogy ön otthon volt, és idejében riasztotta a mentőket. Ha rendszeresen szedi a néni a gyógyszereit, még évekig elélhet minden gond nélkül. Nagyon sápadt, jól érzi magát? Gyorsan egy hordágyat! - kiáltott az orvos, mikor az elszürkült arcú férfi lefordult a székről.

-Sikertelen volt az újraélesztés, ott halt meg szerencsétlen ember. Szívszorító ezt látni, hogy valaki ennyire ragaszkodjon az anyjához. Még szerencse, hogy a néni szívós alkat, egész jól viselte a hírt. Ő fel fog épülni- mondta az orvos fejcsóválva, és nagyot kortyolt a kávéjából.

[naiva]

07.

Nagyur: A szerencsés végkifejlet

Magasan köröz a szirti sas, a madarak királya. Szárnyait alig mozdítva, siklik a hegyek fölött. Pásztázza a környéket lehetséges zsákmány után kutatva. Verőfényes a mai nap. Az ég kékjében, mindössze néhány bárányfelhőt visz hátán a tavaszi szél.
Alul fákkal-bokrokkal benőtt hegyoldalak, amerre a szem ellát. A tisztásokon pazar virágok pompáznak, és rovarok milliói próbálnak nektárhoz jutni általuk.
Néhány száz méterrel fentebb a sziklásabb részen, egy négyfős társaság kapaszkodik felfelé. Fiatalok. Két fiú és két lány. Alig múltak húszévesek. Kellőképpen felszerelkeztek az útra. A hátizsákjaikban megtalálható minden, ami egy hegyi túrához kellhet. Élelem, víz, térkép, zseblámpa, iránytű, elsősegély csomag, takaró, gyújtóeszköz, hálózsák. Fejükön sisak, rajta UK4AA típusú lámpákkal. Vállukon keresztbe erős, hegymászó kötél, az öveikben pedig hegymászó csákány.
Vígan csevegve haladnak libasorban a szűk sziklarések között. Arról beszélnek, hogy nem lehet már messze az a barlang, amelyről annyit hallottak, és amely felkeltette a kíváncsiságukat.
- Odanézzetek! Biztosan az lesz az a barlang, amelyről nagyapám mesélt! - kiáltott fel hirtelen James.
A többiek a fénytől szemüket takarva, a jelzett irányba néztek és megpillantották a hatalmas, sötét üreg bejáratát.
- Igazad van, az lesz az. - szólalt meg Rob.
- Mit szóltok lányok?- fordult hátra.
- Azt, hogy ideje volt már megtalálni, mert kezd fájni a lábam. - mosolyodott el Liza.
- Csatlakozom az előttem szólóhoz. - vágta rá Vanda.
- Gyengék vagytok! – élcelődött Rob. Persze nem gondolta komolyan, hiszen szerette őket. Különösen Lizát, akivel öt hónapja együtt jár.
- Elég már a csevejből! Ezt a néhány métert már kibírjátok. - mordult rájuk James.
Pár perc múlva pihegve ott álltak a sötét barlangbejárat előtt. Lepakolták a felszerelésüket. Ettek néhány falatot, hogy erőt gyűjtsenek, mielőtt belépnének az ismeretlenbe.
- Nagyapád pontosan mit is mondott erről a barlangról? - fordult Vanda, James felé.
- Azt mondta, hogy sok itt a rejtett hasadék, és aki figyelmetlen, könnyen a mélyben találhatja magát. Mondott még mást is, de azt inkább később mondanám el. -
- Ne már! Nem lehetsz ilyen. Légy szi! Légy szí! - kérlelték a lányok.
- Igazuk van, ha belekezdtél akkor fejezd is be! Úgy tisztességes. - szállt be a beszélgetésbe Rob.
- Jól van! Ha bent leszünk, elmondom, ígérem. -
Miután kifújták magukat, fogták a felszerelésüket, bekapcsolták a lámpáikat és beléptek. Meglehetősen hideg volt bent. A kövek kissé nyirkosak és csúszósak voltak. A sziklák repedéseiből víz csordogált. Lépéseik hangját felerősítette a barlang akusztikája. Minden sokkal erőteljesebben és tisztában hallatszott. A lámpák fényénél jól kivehetően látszott az általuk kibocsátott pára. Berzenkedve hatoltak egymás nyomában egyre beljebb. James ment elől. Utána Liza, Vanda és végül Rob. Kis idő múltán hatalmas csarnokba értek. Meglepődtek a méretén.
- Ez aztán nem semmi. Akkora, mint egy focipálya, csak tele sziklákkal. - mondta Rob.
- Na, elmondod hát, amit megígértél? - ütögette vállon Jamest.
- Rendben. Nagyapám szerint, annak idején ebben a barlangban bujkáltak a rablóbandák a törvény elől. Azt mondta, hogy ne lepődjünk meg, ha találunk itt néhány csontvázat, vagy fegyvert. -
- Hú, de izgi! Végre egy kalandos hétvége. - szólalt meg Liza.
- Legalább lesz mit mesélni az unokáidnak. - nevetett Vanda.
- Ahhoz ám előbb meg kellene csinálni az unokák szüleit. Én benne vagyok, csak ne lenne ilyen hideg. - tréfálkozott Rob. Ez után magához ölelte Lizát.
- Na gyere, adj egy csókot bébi! -
- Ne már! Majd otthon, Te buggyant. - mosolyodott el Liza és eltolta magától Robot. Azután hátrább lépett néhányat. Nem vette észre a mögötte tátongó, jókora üreget. Még egy lépés és visítva belezuhant.
- Áááááááá!!!!! - A sisakja többször nagyot koppant esés közben a sziklafalon, majd Liza hatalmasat puffanva, az üreg aljára ért.
- Neee!!! Neee!!! Ez nem lehet! - Ordította Rob és Vanda szinte egyszerre. James volt a legfürgébb és a leggyakorlatiasabb. Ő termett legelőször a hasadék szélénél.
- Megvagy? Egy darabban vagy? Mondj valamit! - üvöltött le.
Semmi válasz nem érkezett. Azonnal lekapta a válláról a kötelet. A többiek aggódva, szinte sokkos állapotban nézték, hogy mit csinál.
- Nem segítenétek? Gyerünk! Ne álljatok ott, mint a cövek! Még biztosan él. -
Ekkor halk nyöszörgés ütötte meg a füleiket. A következő pillanatban Liza kiabálni kezdett.
- Segítsetek! Segítsetek! Semmit nem látok! A lámpám eltört! -
- Hála az égnek él! - tért magához a döbbenetből Rob.
- Ne aggódj szívem, megyünk érted! -
James eközben egy stabil sziklára hurkolta a kötelet. A másik végét a derekára hurkolta és a biztonság kedvéért többször erősen meghúzta. Készen állt a leereszkedésre.
- Van itt valami! Ráestem valamire! Olyan, mintha csontok lennének itt! Siessetek, mert nagyon félek! - kiabált újra Liza.
- Eltört valamid? Tudsz mozogni kicsim? - kérdezte Rob.
- Tudok, csak nagyon fáj a bal lábam és a hátam is! Mi ez? Valami fémes dolog! -
- Megyek már! Ne izgulj, mindjárt kihozlak onnan! - nyugtatta James.
- Világítsatok! – szólt Robhoz és Vandához. - Remélem elég lesz a kötél! -
A három lámpa együttes fényénél, a kiálló sziklákba kapaszkodva, elindult lefelé. Úgy nyolc-tíz méteresre becsülte a mélységet. Magában csodálkozott azon, hogy hogyan élhette túl ezt a zuhanást Liza, de nagy örömmel és megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy él. Már csak egy-két méterre volt a talajtól, mikor körbenézett ás tátva maradt a szája. Az üreg alján Liza nyögve fogta a lábát, egy halom csontvázon feküdve. A csontvázak között, régi faláda darabjai hevertek. Valószínűleg ezek csökkenthették a becsapódás erejét. Ami viszont sokkal inkább felkeltette James figyelmét, az a lámpa fényében megcsillanó arany látványa volt. Mindenfelé ékszerek, gyémántok hevertek. Ki tudja mióta lehettek itt lent a sötétben.
Miután leért megnézte milyen állapotban van a lány, milyenek a sérülései. Szerencsére csak a lába tört el. Liza eddig a fájdalomtól nem vette észre, hogy pontosan miken is hever, de most Ő is ámultan csodálta a körülötte szétszóródott kincseket. James a derekára kötötte a kötelet és jelzett Robéknak, hogy húzzák fel. Odafent rögzítették a törött végtagot és adtak fájdalomcsillapítót is a lánynak. Lám milyen jól tették, hogy minden szükséges dolgot magukkal hoztak. Rob örömtől könnyes szemmel ölelte magához kedvesét. Puszilgatta és nyugtatgatta. Lassan mind lehiggadtak. Megbeszélték, hogy felhozzák a kincseket és magukkal viszik. Izgalmukban már a hideget sem érezték olyan hidegnek. Jobb fájdalomdíjat nem is kaphatnának. Tisztában voltak vele, hogy országukban a talált tárgyak, a megtalálót illetik. Lesz pénzük bőven Liza ápolására is. Végül is ha Ő nem zuhan le, akkor sohasem jutnak ilyen értékekhez. Szerencsésebben nem is végződhetett volna a hétvégi kiruccanásuk.
Órák múlva a magasban köröző szirti sas, négy fiatalt látott lefelé menni a hegyről. Egyikük botra támaszkodva nehezen sántikált. A másik három szemmel láthatóan nehéz terhet cipelt a hátizsákjában.
A királyi madár mit sem törődve ezzel, szárnyalt egyre magasabbra az ég kékjében.

[naiva]

08.

Julianna: Szép ez a vasárnap!

Éva kezei segítségével a fürdőszoba küszöbéig vonszolta magát, érezte, hogy fogytán van az ereje, érezte, hogy már nem tudja megtenni ezt a hosszú távot, a küszöbtől a tükör alatti szekrénykéig. Ott felejtette a mobilját. Segítséget kellene hívni, nem akar meghalni... Eszébe jutottak a szülei, imádja őket. A szülők is az egyetlen lányukat. Hirtelen Éva felfogta, hogy meggondolatlanul akarta eldobni az életét. Pisti hűtlensége sem lehet oka az öngyilkosságra, ez nem old meg semmit... Éva lebirkózta a küszöböt, tovább már nem bírt... Az asszony felfogta, hogy már nincs menekvés. Iszonyú félelem költözött a lelkébe. "Segítség!" - kiáltott, azután minden erejét összeszedte, de csak egy eléggé gyenge hang jött ki a torkán. És tovább nem volt se kép, se hang.

Pisti mérges volt. Anitára. A lány a tanév elején került a tantestületbe. Nagyon csinos volt a szőkeség. Pisti párszor rajta felejtette szemeit. Talán véletlenül rámosolygott is. Időnként váltottak pár mondatot is. Az utolsó tantestületi megbeszélésen Pisti és Anita egymás mellett ültek. Lehet, hogy mindez véletlenül volt. De az ördög tevékenykedett! Anita a fiatal és jóképű tanárról kezdett álmodozni. Úgy érezte, hogy viszonzásra fog találni, ha egyenesen bevallja érzéseit. Egy estéjét arra szánta, hogy egy szép levelet írjon a tanárnak. A levelet borítékba tette és Pisti táskájába csúsztatta. Arra nem gondolt, hogy más is elolvashatja, nem csak Pisti.

Éva kezébe került a levél, mikor úzsonát tett a férje táskájába. Anita abban a hitben élt, hogy az ő házassága ideális, az igazi szerelem köti össze őt a férjével. Eddig nem is feltételezte, hogy a párja megcsalhatja őt. A levél Éva számára hideg zuhany volt..."Megcsalt, megcsalt!" - keservesen sírt. Azután remegni kezdett, nem is bírta megfékezni ezt a remegést. A konyhába ment, kinyitotta a szekrény felső fiókját, kivette az üvegcsét és bánatában felhörpintette...

Pistinek lyukas órája volt. "Hazaszaladok, megnézem a nejemet, látom, hogy megkísérelt párszor elérni, de órára nem szoktam bevinni a mobilomat". Pistit átjárta valamilyen nyugtalanító érzés különösen akkor, mikor belépett a lakásba. A konyhában a padlón egy levelet talált. Ránézett és gyors léptekkel a fürdőszoba felé vette az irányt...

Éva a kórházban tért magához. Pisti mellette ült, és mikor látta, hogy a neje magához tért, "Na, végre!", - mondta örömében és megölelte Évát. "Te butuska, mért csináltad ezt? Egyáltalán nem volt semmi okod". És elmondta, hogy ki is az Anita, és ő a levélről nem is tudott semmit. Azt sem feltételezte Pisti, hogy a kolléganő szerelmes lehet belé.

Hétvégére Éva hazatérhetett a kórházból. Éva és Pisti szótlanul ültek a kanapén, nézték a filmet, szorosan ölelték egymást. Szavakra nem volt szükség. Egymás érzéseit nélkülük is jól értették és érezték. Szép ez a vasárnap!

[naiva]

Kedves Fullos alkotók, versenyzők és szavazók!


Megszületett a végeredmény, és ezzel lezárult a 20-23. heti prózaverseny. Köszönöm minden résztvevőnek, hogy velünk játszott, versenyzett, szavazott!

A közönségszavazás során itt is holtverseny alakult ki, méghozzá hárman is 8 szavazatot kaptak: a 2-es, az 5-ös és a 6-os számú írás. Itt is a zsűri pontjai döntöttek: az 5-ös számú lett a nyertes.
A szakmai zsűri pontjai alapján 14,5 ponttal ugyanez a mű nyert!

hzsike: Úton a szerelem felé

Szívből gratulálunk dupla győzelmedhez Erzsike!

Köszönöm mindenkinek, aki velünk tartott ebben a félévben. Szeptembertől újra indulnak a versenyek!
Addig is szép nyarat, sok-sok vidám, ihletet adó napot kívánok nektek!



Közönségszavazatok:

Samway 2 4 5
hzsike 1 6 7
Baggio011 1 2 6
Julianna 1 5 7
Lukrecia 2 5 8
Nagyur 2 5 6
vörösliliom 1 3 7
Teru 2 4 6
Caterine2 1 2 7
roadrunner 2 4 5
felix 1 5 6
kismezei 5 6 7
grigo 2 7 5
tavinarcisz 4 6 8
lena1 3 6 8


Szakmai zsűri összesített pontjai:


1. Samway Így indult 13,0
2. hzsike A szerencse relatív 13,0
3. Baggio011 Fortuna könnyei 11,0
4. Julianna Vigadó u.13. szám 9,0
5. hzsike Úton a szerelem felé 14,5
6. Lukrecia Szerencse?! 12,5
7. Nagyur Szerencsés végkifejlet 12,5
8. Julianna Szép ez a vasárnap! 12,5