Ez az este is idomíthatatlanul mordul.
A lecsüngő égről pille szürkület pereg,
s a puha avaron ágyazó árnyakra
keserűn csöppen az ősz félédes nedve.
A magára maradt mozdulás teremt fegyelmet.
Beoltott gyertyaként füstölgő kéményről,
mint óvatos kígyók, tekerednek le a reggeli fények.
Meleg házfalakra vetődő akácsor ölelő árnyait
fejti le némán a mélybe bukkanó napkorong,
s a megrogyott kerítés csillanó drótja,
akár egy rács, ércesen köt belé a ködbe.
A kukoricatépők még görnyedt hátukon
érzik rángani a harangok déli kondulását,
s olcsó cipőikre száradt sarak nehezét
cipelve mérik kályhalapon sült lángoshoz,
a kiszáradt ajkukról csorgó Miatyánk ízét.
Mintha halottak napi temető lenne az út,
ablakok pislogásában tetszelgő kavicsok
roppannak súlyosan-óvatos lépteik alatt,
s ha mosolygószemű gyermekük elébük szalad,
miként feszületek, megváltó fájdalmat őrizve,
széttárt karokkal egyenesednek ki boldogan.
Az aránytalan-békés rend millió atomja nyüzsög,
s a télbe halkuló zsibongás elejtett mozdulatlanságán
egész a teremtés oltáráig porzik fel a csönd.
S míg ez idomíthatatlanul szelíd éjszakába halnak
a fák, a dombok, a nyers homállyal bélelt utak,
valamelyik csillag izzó tövisén feltámadásig
számlálja az ásító perceket a sosem vérző Isten.
Addig várok rád, amíg tudok.
Alkukat kötök a sorssal, s ha kell,
a csillagokra is rácáfolok. Ha kell,
időt utazok, múlt leszek érted,
s azért harcolok, hogy lénye lehess
a jövőmnek. Amikor már kemény
lesz a lágy – várok rád.
Addig várok rád, míg a csontjaim
feladják, s ízületeim elsorvadnak.
A kopogó háztető pala akaratai
elhasználódnak, s a feladás vizei
onnan az esőt homlokomra csorgatják.
De miattad, lehet hogy a földbe
akkor is gyökeret verek, s ha ágaimat
kapálják az irigyek, csendben leszek
akkor is, a bosszúszavak és a lebeszélések
mit sem törnek, mit sem aláznak engem,
mert ki a célért áldozza fel mindenét,
az végül csak nyertes lehet. Ebben
kell higgyek, s ezért kell, ezért nem
adhatlak fel. Minden drága és féltett
külső kincsemet, mire megjössz,
elvitték már tolvajok, kifosztott
leszek, s belül is ingatag hanyagság;
magammal szemben.
S a világ utolsó óráján, ha
a megrepedt harangot kongatják,
minden bizonnyal én már por leszek,
egy tömör elhasználódás – Kit érdekel?
S a földön szétterült hamumból mikor
már lakmároznak a szelek, remélem
te addigra fölöttem állsz, s e rémképes
várakozásból felébresztesz.
Minek nevezzelek,
Ha a merengés alkonyában
Szép szemeidnek esti-csillagát
Bámulva nézik szemeim,
Mikéntha most látnák először...
E csillagot,
Amelynek mindenik sugára
A szerelemnek egy patakja,
Mely lelkem tengerébe foly –
Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
Ha rám röpíted
Tekinteted,
Ezt a szelíd galambot,
Amelynek minden tolla
A békeség egy olajága,
S amelynek érintése oly jó!
Mert lágyabb a selyemnél
S a bölcső vánkosánál –
Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
Ha megzendűlnek hangjaid,
E hangok, melyeket ha hallanának,
A száraz téli fák,
Zöld lombokat bocsátanának
Azt gondolván,
Hogy itt már a tavasz,
Az ő régen várt megváltójok,
Mert énekel a csalogány –
Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
Ha ajkaimhoz ér
Ajkadnak lángoló rubintköve,
S a csók tüzében összeolvad lelkünk,
Mint hajnaltól a nappal és az éj,
S eltűn előlem a világ,
Eltűn előlem az idő,
S minden rejtélyes üdvességeit
Árasztja rám az örökkévalóság –
Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek?
Boldogságomnak édesanyja,
Egy égberontott képzelet
Tündérleánya,
Legvakmerőbb reményimet
Megszégyenítő ragyogó valóság,
Lelkemnek egyedűli
De egy világnál többet érő kincse,
Édes szép ifju hitvesem,
Minek nevezzelek?
Nem készíthetsz új témákat ebben a fórumban Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban Nem módosíthatod a hozzászólásidat a fórumban Nem törölheted a hozzászólásaidat a fórumban Nem szavazhatsz ebben fórumban
