Valami úgy fáj.
Lelkemen penge éle hasít.
Jajdulnék, de a hang
Fogak fésűjén megakad.
Zománcot szakító rianás.
Összeszoruló, hangtalan
Csikorgást zenél a kín.
Valami úgy fáj.
Bordák közt veri ketrecét.
Jajdulnék, de a jaj
Hangszálak fagyába belehal.
Jégcsapok ezerré szakítják szét.
Mélyről pattogzó sóhaj
Csupán a vergődő lét.
Valami úgy fáj.
Torkomra könny csordul.
Jajdulnék, de belül ég
Nyelem savanyú-sós levét.
Arcomon mosolymáz
Kemény, karctalan acél,
Fénylő maszk, ne lásd!
Elengedtelek...
mint fényt a csillagok,
s nem tudlak követni, mert erőm elhagyott.
Úgy engedtelek el...
mint csend a sóhajom,
könnyekbe fojtottan, tűzpiros hajnalon.
Elengedtelek...
mint ma a tegnapot,
tulipán a szirmát, mit porba hullatott.
Úgy engedetelek el...
mint levele a fát,
alája terítve szeretet paplanát.
Elengedtelek...
mint árnyék a Napot,
nehogy eltakarja, inkább utat hagyott.
Úgy engedtelek el...
mint csodás pillanat,
magamba zárva, mint ládikát a lakat.
Elengedtelek...
mint éjszakát a csend,
hogy elgurult gyöngyként csillogjon a rend.
Kérlek hát ne félj...!
van még ki Rád vigyáz,
hiszen csak én engedtelek el... senki más.
Ma felhőt bont az ég, sólyom-csillagom,
s kitárul a világ szemeid előtt.
Egy lágy muzsika szól fenn a karzaton,
hol angyalok sírnak nyári könnyesőt
Ma láztól ég a nap, s tüzes csókot hint,
gyémánt-bölcsőn ringat minden fénysugár.
Kék hold útján járó csillag keze int,
ha suhanó szárnyad virágrétre száll
Megszületni vágytál e földi létben,
hol erdők zengik a madarak dalát,
és hegedűhúr játssza el majd szépen,
egy kicsiny sólyom-szív dobbant ritmusát,
melynek átfutó sóhaja a szélben,
oly félve reszket meg, mint a nyárfaág.
A hajnal piros és sárga ingben vacogva,
csendesen a tájat páratengerben mossa.
A lélekben múltnak hűvös borzongása száll,
így keserű fájdalmával egyedül kószál.
Kitörő vágyak kinyílt festetlen ajakkal,
csókokat remélnek, ólmos szemhéjú arccal.
Ám a véresen pislákoló, reszkető szem,
vörös foltot vetít a fénylő napos égen.
Hogy kisarjadjak, s szomjas lelkem lángra kapjon,
kebled melege lesz így hő-perzselt dombomon.
Hallod kedves a zenét mely szívemben zokog?
Ölelj gyöngéden át, mert boldogságot hozok.
Olyan vagy, mint virágillat, belőled élek,
szerelmünkből ily módon születik költészet.
Ha a bágyadt ezüst Hold, reszkető tóra száll,
úgy suhanj felém, mint egy vakító fénysugár.
fényesi Tóth János fényesi - 112 (előadó: Kováts Péter-skorpio)
Én csak magam akartam lenni, ahogy
látnom adatott a kócossá borzolt őszi
fákat, és a sietőssé vált lábak ütemét a
nyálkássá rétegezett köveken hallani.
Csak a zenét akartam sikításnak érteni,
értelmét a túlvilági kérdéseknek, és
elhinni, hogy jó ez a válaszok nélküli élet.
Csak a gyerek pillantását akartam felnőni
látni, amikor már neveti a tű szúrását, és
rám nyitja az öregség ajtaját néha, napján
köszönteni, hogy megszületett, s csak
hagyni a békétlenség zászlajának lobogását
másra. Nem akartam én más lenni soha, csak
adni, és kapni, elfogadni a nincset, elrejteni
ha van még elrejteni való. Csak nyüszítés
akartam lenni gazda nélkül, fületlen kedves
bögre, pár nélküli páratlanság, vissza nem
váltható üvegbetét a szekrény tetején,
egy könyékig mocskos életguberáló.
Csak imádni akartam a téglák konok rendjét,
a kereszt árnyékába állni, jó oldalra fejem
hajtani, ujjammal sebeket érinteni, köveket
görgetni, mindent mi tehető megtenni, vagy
-sokszor- csak úgy tenni. Mert nincs sötét mi
sötétebb lenne, nincs jég, mi hidegebb lenne,
amikor arra eszmélek, hogy félem az Istent,
és Isten velem fél!
Kovács Daniela - Csak támolygok árván (előadó: Kováts Péter-skorpio)
Ma úgy virágzik szívemben a csönd,
akárcsak az őszi rózsafakadás,
s míg fülemben kriptád hallgatása csöng
a ligetben az árnyak kergetik egymást.
A párkányra omlok, Téged hívogatlak,
mígnem szívem, gyásztól holtra fárad
nézd, páracsipkéktől bánatos az ablak,
s én belerajzollak a szomorú homálynak.
Nagyon fájsz! Ám kínomat nem oltja
sem emlék, sem álom, sem élet, sem várás.
Csak támolygok árván, mint fények éji foltja,
és szokom a pokol hamujába’ járást.
Én ellopnám, ha tudnám, a felkelõ Nap fényét,
A Hold ezüst sugarát, csillagok ragyogását,
hogy Neked adjam mindet majd egy hajnalon.
És ellopnám, ha tudnám, a hegyek tiszta kékjét,
A mezõ selymes zöldjét, a nyugvó Nap bíborát,
Hogy Tiéd legyen minden, minden, mit adhatok.
Még ellopnám, ha tudnám, a Világ minden virágát,
s e tarka színû tengert, mind lábad elé szórnám,
minden virág minden szirmát ajkadra csókolnám!
Én ellopnám , ha tudnám, a bánat sötét felhõjét,
mely könnyet csal szemedbe, s helyébe gyémánt
csillogását varázsolnám! Bárcsak megtehetném!
Harang csendül,
Ének zendül,
Messze zsong a hálaének
Az én kedves kis falumban
Karácsonykor
Magába száll minden lélek.
Minden ember
Szeretettel
Borul földre imádkozni,
Az én kedves kis falumban
A Messiás
Boldogságot szokott hozni.
A templomba
Hosszú sorba
Indulnak el ifjak, vének,
Az én kedves kis falumban
Hálát adnak
A magasság Istenének.
Mintha itt lenn
A nagy Isten
Szent kegyelme súgna, szállna,
Az én kedves kis falumban
Minden szívben
Csak szeretet lakik máma.
II.
Bántja lelkem a nagy város
Durva zaja,
De jó volna ünnepelni
Odahaza.
De jó volna tiszta szívből
– Úgy mint régen –
Fohászkodni,
De jó volna megnyugodni.
De jó volna, mindent,
Elfeledni,
De jó volna játszadozó
Gyermek lenni.
Igaz hittel, gyermek szívvel
A világgal
Kibékülni,
Szeretetben üdvözülni.
III.
Ha ez a szép rege
Igaz hitté válna,
Óh, de nagy boldogság
Szállna a világra.
Ez a gyarló ember
Ember lenne újra,
Talizmánja lenne
A szomorú útra.
Golgota nem volna
Ez a földi élet,
Egy erő hatná át
A nagy mindenséget.
Nem volna más vallás,
Nem volna csak ennyi:
Imádni az Istent
És egymást szeretni…
Karácsonyi rege
Ha valóra válna,
Igazi boldogság
Szállna a világra.
Erdélyi József - Reggel (Előadja Szabó Gyula, Komáromi István zenéje)
Egy szép reggelre gondolok,
és mosolygok és meghalok.
Kéklett az ég, sütött a nap;
mentem sötét fenyők alatt.
Kezemet fogta jó apám;
sárgarigó fütyölt a fán.
Sárga rigó, huncut rigó,
azt fütyölte, hogy élni jó;
hogy élni jó, hogy élni szép,
ha fogják az ember kezét.
Jó lenni nagynak, kicsinek,
mindennek és mindenkinek,
sárgarigónak legkivált,
nagy kertben élni nyáron át,
fenyőre szállni rangosan,
fütyölni szépen, hangosan,
hirdetni vígan szerteszét,
hogy élni jó, hogy élni szép,
hogy élni jó, hogy élni szép,
ha fogják az ember kezét.
Egy szép reggelre gondolok,
és mosolygok és meghalok.
Kék lesz az ég, ragyog a nap;
megyek magas fenyők alatt;
kezemet fogja holt apám,
s megszólal egy rigó a fán.
Azt mondja majd az a rigó,
hogy élni szép, hogy élni jó,
de halni szebb, de halni jobb,
s én mosolygok és meghalok.
Nem készíthetsz új témákat ebben a fórumban Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban Nem módosíthatod a hozzászólásidat a fórumban Nem törölheted a hozzászólásaidat a fórumban Nem szavazhatsz ebben fórumban
