Előttünk már hamvassá vált az út
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.
Illattá s csenddé. Titkok illata
Fénylett hajadban s béke égi csendje,
És jó volt élni, mint ahogy soha,
S a fényt szemem beitta a szívembe:
Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
Vagy áldott csipkebokor drága tested,
Melyben egy isten szállt a földre le
S lombjából felém az ő lelke reszket?
Igézve álltam, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek, -
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szívembe visszatér,
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!
Hepp Béla: Ha elmegyek<br>
Elmondja: Fehérholló<br>
Ha elmegyek, csak egy arcot viszek magammal,
a Tiéd, ahogy csöndes lángra gyújt a hajnal,
kedves orrod, ajkad, szelíd mosolyú szemed,
ezt viszem magammal, ha egyszer majd elmegyek.<br>
Ha elmegyek, csak egy hangot viszek magammal,
ahogy nevetsz, és mesélsz, és a dúdolós dal,
és abban öröm, bánat, mind-mind benne lesznek,
ezt viszem magammal, s benne lesz minden kezdet.<br>
Ha elmegyek, egy érintés jön majd énvelem,
abban benne lesz a tiszta, hűvös végtelen
minden mély bársonya, puhán simító ujjad;
hogyha fázom, pille-érintésedbe bújjak.<br>
Ha elmegyek, a számban csak egy örök íz lesz
legyőzve minden mást, a sóhajom, hogy ízlesz,
újra él a gondolatra most is nyelvemen;
ha elmegyek, ajkad íze ott lesz majd nekem.<br>
Ha elmegyek, magammal viszek egy illatot,
a bőröd, s hajad, ahogy a sátra rám hajolt,
parfümöd, tested... ős-álmom ez az egyveleg.
Ezt elviszem magammal, ha egyszer elmegyek.<br>
Ha elmegyek, semmi mást, csak Téged vinnélek,
lelked lelkembe oltva nincs fájó ítélet,
sötét se rettent, sem léten túli képzetek.
Csak Te leszel velem, ha egyszer majd elmegyek.
Legutóbb Kankalin szerkesztette (2014 Szept 18 Csüt 18:34), összesen 1 alkalommal
Nem szólnék, de cifra szemfedélként gyűrődik arcomba az éj,
az összébb húzódó csillagok apró máglyái tűzvésszé gombolyodva
égetik szememre az utolsó előtti pislantás ráncos reszketését,
és a tekintet kormos repedésein fehéren hull alá ártatlanságom hamva.
Jaj, csak most ne hagyj magamra, mindennél engedetlenebb bennem a sírás!
S mi más kényszeríthetné sárrá a mérhetetlen lángok susogó parazsát?
De oly nehéz a könny, hogy azt csak egymásba fogódzva képes kisírni az ember.
Kegyetlen táncban kigáncsolt lábaim mozdítanak feléd,
de hanyatt ránt kimért szótlanságod kulcstalan bilincse,
s mint kikorhadt kopjafa a viharban, terülök el bénán a csillagok összegyűrt rácsain.
Sebezhetetlen szeretlek, s mégis minden tagjaimmal vérzek.
Nézd, véres lesz tőlem a csend, és szobám falán véresek lesznek tőlem
az ablakon beosont szőlővirágok hintázó árnyai, amiket úgy szerettél,
s melyek véres illatát dörzsöli most fátyolos szemembe az emlékezet!
S én, hiányod napszámosa, dehogyis szólnék,
de a folyton éheztető táplálék, a szerelem fanyar ízével nyelvemen kell tűnődjek:
vajon az utolsó pislantás boldogságára ítélve, szégyenem lesz-e,
mikor majd megírja tizenegyedik parancsolatát az Isten,
hogy egymillió gyermek éhezik köröttem, s én szerelmes szavakat beszélek neked?
Nem készíthetsz új témákat ebben a fórumban Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban Nem módosíthatod a hozzászólásidat a fórumban Nem törölheted a hozzászólásaidat a fórumban Nem szavazhatsz ebben fórumban
