Alkotótáborra meghírdetett verseny

[Anna1955]

Az alkotótáborra meghirdetett vers és prózaverseny témája:

Alkotás

A versenyben minden fullextra tag részt vehet.
A verseny nem anonim, a műveket az alkotóknak kell ebbe a topikba feltenniük, és a legtöbb olvasói szavazatot kapott mű nyer.
A szavazatokat mind a két kategóriában a topikba lehet leadni.
A próza nem lehet hosszabb 300 szónál. (Wordben számolva)

Beküldési határidő: 2014. július 13.
A szavazatok leadási határideje: 2014. július 14 - 2014. július 20.

A győztes művek kiemelt helyre kerülnek a főoldalon.
A győztes művek megjelennek a következő évi FullTükör antológiában nyomtatásban egy külön blokkban, a versenyek győztes művei között, függetlenül az alkotók többi ajánlott műveitől.
A győztes alkotó nyer egy 5000,- Ft értékű könyvvásárlási utalványt.


A szavazók között kisorsolunk egy 5000,- Ft értékű könyvvásárlási utalványt.
Mindenki szavazhat, az is aki indul a versenyen, és szavazhat saját alkotására is!
Érvényes szavazatot csak az adhat le, aki 2014. július 13-ig regisztrált portálunkon.

[VéghS]

A Költőnek!

Csak az őszi falevél lehulló csendjébe öltöztetett
szavak néma kiáltása fordít feléd fényeket, gondolatokat,
ahogy belemosódnak a tájba.
A szürke éjbe sulykolt elképzelések vándorolnak
szíved lángjára, apró tűzifát gyújtanak a feladatok máglyáján,
elvesz-hozzátesz, életet-gondolatot- fényeket.
Csak átszűrt szívfények világlik utadat,
miközben Taigetos hegye öl szilánkokra.
Csak a széttört hangok élnek süket fülekben,
csak rakod őket sorba, polcra-rendre, napról-napra.
Betűk omlanak szívedre, ölelnek-hívnak-várnak,
ráhajolnak ég fölé, föld alá, csavarogsz titokban közöttük,
bohó-bús szavakba menekülsz, szíved burkát sérted fel végül,
ontod véred-lángod, titokban kívánod.
Úszik álmodra egy sötét felleg,
de fémpallos üsse-vágja-ölje fájdalmaidat,
amiként hölgyfehér ünneped gyolcstisztaságúra mosod,
sima gondolatokká hajtod.

S lészen: nem tudod ki vagy, de már tudod, hogy hol vagy,
csak fülelsz, gondolsz apró fényeket a szívbe,
csepp vágyakat az érzelmek vizébe, fürödni kívánsz,
de óvakodsz a sodró élet vágyaitól, apró szilánkjaitól,
a holdfény árnyaitól, a fejekre ültetett képzelgésektől.

Jönnek-mennek-vannak, loccsannak gondolatok,
- maradj így amíg lehet-,
álmaid hozzák el kulcsodat, amely mégsem nyit kapukat.
Csak nézed, csak nézed, ahogyan a hold bámul rád,
söpör félre papírlapokat, mondatpacákat,
minek is azok, amikor hallgatnak a fák, motoz a gyökér.
Hiába a hívságos beszély, jön-megy a gondolat,
húz magához a lét, közben becsületed vetél sikeres himnuszokat.
Ám odakinn hallgatnak még a jégbedermedt fák:
dobj csak követ a rideg homály vizébe, ott fodrozódnak hullámai,
lássuk miként formálják át a tiszta lét abszolút képét,
mutatja ott abban a sötét alagút mélyében elrejtett célt,
a fényt a csodát, hisz csak rajtad áll,
-jön-megy a való-,
veled, vagy nélküled!
Álmodd életed igazra!
-csak úgy-eképpen: egyszerűen!

[haaszi]

A… - Névelő, mit is mondjak…
ebből bármi lehet.
Al… - No, ez már rang sokaknak,
fő–ből van kevesebb…
Alk… - Ebből meg alka lehet,
vagy akár alkalom,
titkos légyottra; vagy szerep,
amire vársz nagyon…
Alko… - Tehát ugrott mára
a titkos találka.
Menj, vár a fűnyíró-márka,
vidd fel a padlásra.
Alkot… - Úr ír, a költő költ,
dráma nem esetem.
Hogy ez lesz, amit kiötölsz,
mért is nem sejtettem…?
Alkotá… - Ejha, régies
stílusba mentünk át.
Tovább is van? Na, mondd, mi lesz,
főznöm kell vacsorát.
Alkotás. - Vége? Itt a vég.
Vagy most kezdődik el?
Na, ülj le, írj, papír van még –
de nekem menni kell…

[Saint-Germain]

G.S. Mester

Mamutcsont vártoronyban,
sötét középkoromban
gyertyánál másolok,
mert fény, az nincsen itten,
de bátorít az Isten,
malasztja rám csorog.

Ki fiát adta nékünk,
királyunk, hős vezérünk
summáját karcolom,
és véle minden rexét,
kódexét és keresztjét
papírra sajtolom.

Nem értem én a létem,
ki választotta lényem,
s mit körmölök robot,
festek iniciálét,
így adva itt a málét,
s e század elrobog,

és mégy vele a lányka,
ki lent Napot imádja
szűk ablakrésemen,
s ha feltekint, úgy érzem,
hogy kiszakadt egy részem
s végleg elvérezem.

Egy ó harangkötélen
kúsznék le Hozzá éden-
kertjébe, éjjelen,
de őrszem észre venne,
majd rögtön vasra verne,
s ebbe halnék bele.

De jaj, miket is írok!
Kerékbe törni tíz ok
lesz majd e versikém,
mert utókorra majdan
- király helyett - e dalban
egy lány marad, meg én.

[szusi]

A hír


Megboldogult ifjúkoromban a tini lányok vagy színésznők akartak lenni, vagy költő(nők).
Én is így voltam ezzel, de kis gondolkodás után, a színésznősködést elvetettem.
Elsősorban azért, mert az én "paramétereimmel" maximum Fellini feleségeként lehetettem volna sztár, de Ő, akkor már, nős volt.

Hamar kiderült az is, hogy képtelen vagyok egy rövidke verset megjegyezni, nemhogy egy monológot, vagy egy egész színdarab rám eső részét. Főleg, ha az főszerep. Márpedig az ember lánya nem harmadik ajtónálló(nőt) akarna alakítani egész pályafutása során.
Szóval, halmozottan hátrányos helyzetben voltam "színésznőügyileg", ezért a költőnősködés mellett döntöttem.

Jegyezze meg más, amit én írok, és ne nekem kelljen megjegyeznem, amit más ír!
Ez volt az ideológia az elhatározáshoz.

Látványosan nekiültem tehát verset írni. Nem lehet olyan komplikált. - gondoltam. Már többeknek sikerült....Nosza!!!

Volt akkoriban egy olyan vonulata a "művészeteknek", hogy minél kevésbé érthető valami, annál művészibb. Hisz amit nem értek, azt csak zseni írhatta, aki magasan az értelmi színvonalam felett áll, tehát művész. Az, fel sem merült, hogy az a valami, amit hallgatok, olvasok vagy nézek egyszerűen marhaság.

Tehát először ezt a vonulatot céloztam meg, de amint leírtam néhány sort, elkezdtem vihogni és megállapítottam, hogy az, úgy hülyeség, ahogy van.
Írjunk olyat - kapacitáltam magam - ami legalább nekem tetszik, hátha akkor, másnak is...
Sikerült is fabrikálnom egy Olyat.
Rettentő büszke voltam magamra és legott el is küldtem egy országos megjelenésű magazinhoz.
Meg is jelent.

Csakhogy ez után semmi nem jutott az eszembe, sem értelmetlen, sem értelmes, így fájó szívvel, de le kellett mondanom erről a pályáról is, bár szépen indult...

Sok-sok évvel később, mit olvasok egy pályázat kategóriái között?
- Ifjúsági (18 éves korig)
- Amatőr
- Hivatásos (akinek már megjelent nyomtatásban írása)

Affranc - dohogom - már 200 éve költő vagyok, és ezt így kell megtudnom!

[hzsike]

H.Gábor Erzsébet

Amikor írok

Valami édes késztetés
bizserget mélyen, legbelül,
szaporább lesz az érverés -
az érzés lassan csendesül.

Arcomon bíbor pír fakad,
zsibong a vérem - alkotok!
Nyirkos a blúzom, rám tapad,
tollamnak szára dalt kopog.

Valami furcsa égi hang
diktál, s én írok - írni kell!
Kottákat bong egy kis harang -
ilyenkor Isten, rám figyel.

Telik a papír, fú a szél,
dallamos rímek ringanak,
odakinn hózik, dúl a tél,
de bennem nyár van, tűz a nap.

Valami láz, mi szétrepeszt,
s lángokat gyújt a jéghegyen,
ünnepi kegyként élem ezt,
sebez, de nékem lételem.

Elégek reggel, s este is,
hamuvá, porrá hamvadok,
félek, hogy egyszer elveszik,
amit a drága Úr adott.

Amikor írok, szárnyalok
keresztül, át az éteren,
repítnek színes vágydalok,
bennem a szépség így terem.

Valami égi béke ez,
ajándék fentről, énnekem -
tudom, hogy lassan vége lesz,
pedig én ettől létezem.

Fiam, ne sírj, ha elmegyek,
gondolj majd arra akkor ott,
verseim engem rejtenek,
s anyád boldog volt - alkotott!

[winner]

Félix verse, csak rossz helyre másolta be

Félix: Talán


Tegnap az égbolt leszakadt,
s alatta nagy tócsa maradt,
szellő borzolta felszínét;
sápadt nap tükröződne még,
ám feltűnt benn’ egy látomás
- sajnálom, hogy nem látta más -
ott, meg se várva jöttömet,
munkálkodik egy ősz öreg.

Szakálla szürkül, majd mikor
hasadt a zsák és száll a por,
lisztbe szánt ujja, mind a tíz,
árkokba csurran tiszta víz,
csipetnyi sót is szór belé,
s míg dagasztani kezdené,
lélekként tegnapi kovász
kerül hozzá, pezsdül a ház.

Az öreg mester gyúrni kezd,
veszni szemernyit sem ereszt,
átnéz a zárt nagykönyv felett,
hisz’ kisujjában a recept;
a kezdetekhez visszavisz,
izma duzzad, s a tészta is:
szép kerek, lélegző tömeg.
Meghinti, s leül az öreg.

Lásd, úgy lehet megint, talán
ott fenn az Isten asztalán
tavaszt ígérő szép virág-
ként készül már az új világ.
A régin ördög már az úr;
bíborban ég a szép azúr,
üresen kong a régi üst,
éhség gyötör, és fojt a füst.

Az öreg szaggat, kerekít,
a lisztes szakajtó segít;
a polcon pihen, ott dagad,
míg pereméig felszalad,
ráborítja a lapátra,
s a tüzes kemence várja,
bár jobbat remélsz előre,
lássuk, mi sül ki belőle.

[Julianna]

A RAJZ

Napokig kerestem egy nagyon régi rajzlapot. Átlapoztam az összes régi tankönyveimet, régi füzeteket, egyetemi jegyzeteimet, azonban eddig nem jártam sikerrel. azonban teljesen nem aludt ki bennem a remény, hogy egyszer még rátalálok az öcsém alkotására. Sokat érne számomra!

Régen, mikor én még iskolás voltam és készítettem a leckéimet holnapra, a 3 évvel fiatalabb öcsém kért tőlem egy rajzlapot, ceruzát és hozzáfogott rajzolni. Ő mindenütt rajzolt. Az iskolában az órákon, az aszfalton, a falakon,... Ne soroljam tovább. Eltűrte a felnőttek morgolódását, és adódó alkalommal folytatta a kedvenc hobbiját, sokak számára haszontalan firkálását..

Anyukánk visszajött a szomszédból és mint mindig pár kérdése elhangzott az aznapi iskolai órákkal kapcsolatosan, azután elindult a konyha felé. Öcsém utána szólt:
-Anyuka, várj picit, mindjárt kész.
Megmutatta neki a rajzott.
Én arra lettem figyelmes, hogy édesanya ült a széken, sápadozott, és ijedten végre megszólalt.
- Édes kisfiam! Ezért börtön jár! - és nekem adta a lapot:
- Nem normális ez a gyerek. Tüntesd el lányom azonnal ezt a rajzot!

Öcsi vissza akarta szerezni a rajzát, civakodtunk is egy darabig, de végül sikerült elrejtenem a lapot egy tankönyvben

A rajz előkerült, mikor a testvérem már nem élt, 43 évesen távozott másvilágra, magával vitte a tehetségét, amit igazán a körülmények miatt nem sikerült érvényesítenie. Néztem a rajzott, és megértettem, hogy mi váltotta ki édesanyám félelmét. A rajz Joszip Visszarionovics Sztálint ábrázolta, azonnal felismertem a "nagy vezért"...

[a_leb]

Kiszámoló

Írni
kéne
vagy fa-
ragni,
szőni,
képet
össze
rakni,
kotta
lapra
szép ze-
néket
róni,
főzni
főze
-léket,
szó le
-gyen vagy
holt a
-nyag,
nagysti
-lű, pre
-cíz, ha
-nyag,
bármit
is csak
egy le
-gyen
itt és
túl a
tenge
-ren,
te vagy
benne
senki
más,
tied
ez az
Al
-ko
-tás.

[naiva]

Alkotok

Történetem a jelenben játszódik.
Ülök a számítógép előtt, és megpróbálok alkotni az alkotásról. Mindezt úgy, hogy a férjem nézi a Holland – Brazil bronzmeccset. Sportszerű nehezítés ez nekem.

No, de térjünk a lényegre.
Az első kérdés: mi késztet valakit alkotásra? Jelen esetben írásra. Szerintem, erre születni kell, génjeinkben hozzuk a megörökítés vágyát. Bennem szinte minidig él egy belső hang: ezt is le kellene írni, azt is, meg amazt is… Mostanában sajnos mindez megmaradt a gondolat szintjén. Pedig olyan szép, eredeti sorok ugranak be a legelképzelhetetlenebb helyeken, ahol nem tudom leírni, és persze elfelejtem. Kínoz ez az „Elfelejtettem írni” – „Talán sosem tudok már írni” – érzés. Pedig számtalan benyomás ér: csodás naplementék, vagy a helyijáratról reggel megcsodált tanúhegyek mindig más színekben játszó látványa, ahogy a felkelő nap megvilágítja őket, az emberi sorsok, amikkel nap, mint nap szembesülök. Annyi mindent le kellene írni! De eltértem a témától. Alkotás… Tehát kell egy látvány, érzés, ami elindít egy gondolatot. Lehet ez egy sor, ami köré aztán felépül a mű. Ha egyszer elkezdem, már jön magától, megszűnik a külvilág, ott élek az írásomban. Egy másik világban. Honnan jönnek a sorok, a gondolatok, néha én sem értem, mintha ajándékba kapnám. Igen, a művészetekre való hajlam ajándék. Olyan ajándék, melyet nem szabadna elhanyagolni, a sarokba dobni, hanem hálásan megköszönni és művelni!

A másik dolog, ami írásra késztet, hirtelen érkező, általában szomorú érzés, amit azonnal ki kell írni magamból. Én-versek, érzéseimet kifejező versek, prózák születnek ilyenkor.

A harmadik alkotásra késztető dolog, ha megadott témára, pályázatra szánom rá magam. Ilyenkor valami különleges ötleten töröm a fejem. Jujj, most látom 375 szónál járok! Le kell rövidítenem, ez a szabály a prózaversenyben: 300 szónál nem lehet több.

Vége a meccsnek, csend vesz körül. Most írhatnék, de az ihlet elszállt, a szó elfogyott.
De talán megtört a jég: hosszú hónapok után újra írtam.

[a_leb]

- Jó napot kívánok. Alkotásig szeretnék eljutni.
- Pegazussal?
- Bármivel.
- Pegazussal lenne a legcélszerűbb, de az nagyon ritkán jár, és nehéz rá feljutni. Menjen vonattal. Át kell szállni, de oda viszi.
- Kérek szépen egy jegyet.
- Csak Kotásig tudok adni, onnan tovább kell menni.
- Tovább? Nem Alkotás a végállomás?
- Nem, három részre vált szét közigazgatásilag, Főkotás, Kotás, Alkotás. Alkotás bugyortelepülés.
- Zsákfalu.
- Nem, bugyortelepülés.
- Legyen. Le vagyok maradva...
- Nem, még nincsen, van egy órája, felírom.
- Felír? Hova?
- A várakozók listájára. Kevés a hely, és sokan szeretnének oda jutni. Még nem kért senki, de meg kell kérdezzem: retúrt kér?
- Retúrt? Hova?
- Hát ide vissza.
- Dehogy jövök vissza, ha már egyszer odáig jutottam.
- Rendben. Pullmannal?
- Nem ismerem az urat, egyedül megyek.
- Vagy mehet a csomagszállító részlegen, mú-zsákkal, visszük a kotási tehenészetnek, itt rakjuk fel.
- Akkor inkább velük.
- Kérem, oda van hely, a Kotásig és Főkotásig utazók nem nagyon veszik igénybe, pedig állítólag felülmúlhatatlan élmény.
- Mivel tartozom?
- Lássuk: felelősséggel, jóérzéssel, nyitottsággal, tudással, tapasztalattal, kreativitással.
- Van, amiből bőven van, másból szűkösebben, de mind itt van.
- Köszönöm. Ezeket út közben az ellenőreink is jogosultak ellenőrizni, legyen magánál elég, mert Alkotásban is csak ezekből tud megélni. Tessék, a jegye.
- Még egy kérdés: Kotástól Alkotásig hogyan jutok?
- Csak a saját erejéből ...és nem lesz könnyű. Sok mindenen keresztül kell mennie.

[winner]

Alkotói válság



Hónapok óta szenvedek, hiszen annál borzasztóbb érzés nincs, amikor egy alkotni vágyó ember nem tud alkotni, és most engem is utolért ez a szörnyű csapás. Próbálkoztam én, de hiába, csak a kétségbeejtő önmarcangolás, ami a pár soros értelmetlen irka-firka után rám tört… és persze az a jó pár silány iromány mely lassan sokasodott a lap-top egyik mappájában. Nem szoktam semmit törölni ezért aztán megszámlálhatatlan azon félbehagyott műveim száma, amit eme félreeső mappa rejt magában. Az utóbbi időben meg különösen gyorsan szaporodik a számuk. Miről írjak, töröm a fejem, mert, hogy impulzus az nincs. Megpróbálok kitalálni történeteket, de érzem, hogy egyik rosszabb, mint a másik. Írok pár sort és már nyomnám is a „delete” gombot. Persze tudom nem ez a megoldás, de ha egyszer érzem, hogy nem jó.
Ilyen előzmények után történt velem, hogy egy fárasztó nap után mentem haza. Ültem az autóban és gondolataimba merülve mechanikusan vezettem. Ebből az elmélázott állapotból rázott fel egy éles fékcsikorgás és egy ijedt női sikoly. Beletaposok a fékbe és szerencsém van, mert sikerült megállnom az előttem blokkoló kocsi mögött. Nézem a volán mögül kiugró holtsápadt fiatalembert, nézem a talán még nála is sápadtam fiatal lányt, aki megbotlott valamiben és elvágódott az úttest közepén az autó előtt. Emiatt kellett fékezni az előttem haladó autónak. Nézem, ahogy oldódik a feszültség, a sápadt arcok lassan visszanyerik normál színüket, és azt, hogy a fiú félre állva nyugtatja a még mindig ijedt lányt.
Megyek tovább, azonban a látottak meglódítják a gondolataimat. Elképzelem, hogy ez a szerencsétlen eset egy fiatal pár ismeretségének kezdete, és a gondolataim itt nem állnak meg. Elképzelem kibontakozó szerelmüket, családalapításukat, boldogságukat, és küzdelmüket az élet viharos tengerén. Kusza gondolataimban épp unokájuk születésének örülnek, amikor visszacsöppenek a valóságba és csodálkozva nézem, hol vagyok. Az biztos, hogy nem a haza vezető úton, de hogy kerültem ide? Na persze a forgalom sodort magában én pedig gondolataimba merülve „alkottam”. Hiszen ebből egy nagyszerű történet született, ami itt van a fejemben, csak le kell írni. Miközben magamban ujjongok, hogy végre újra alkottam, forgatom a fejem, hogy hol is lehetek. Nézem a ház falán a táblát, és meglepetten konstatálom gondolataim és visszatért alkotókedven hova vezérelt.
Nevetve ezt olvastam a tábláról: Alkotás útja.

[Adalbert]

Ahogy leért az utcára, semmi elképzelése sem volt, hogy merre induljon. Azon kapta magát, hogy elindult egy irányba. Nem tudta volna megmondani, hogy miért pont arra.
Csak azt tudta, hogy minél messzebb akart lenni innen, az otthonától, a családjától, ettől az utcától, a várostól…
Leginkább magától szeretett volna messze kerülni. Elege volt önmagából, a tehetetlenségeiből, a kudarcaiból. Menekült volna mindenki és minden elől.
Néha azt sem tudta, merre jár. Ha ráköszöntek, biccentett, talán morgott is valamit az orra alatt.
Életében talán most fordult meg először a fejében az öngyilkosság gondolata. Néhány nappal ezelőtt villant belé ez a gondolat. Ez elől menekült volna leginkább, a többi csak plusz, azok csak úgy vannak, neki is és mindenkinek.
Mert csak ment. Vitte a lendület. Ki tuja, hol áll meg?

x x x

Idegesen járkált a lakásban, egyik helységből a másikba.
Este hat óra múlt.
- Apátok nem mondta, hová megy? – szólt be a gyerekeknek.
- Neeem! – kiáltották egyszerre.
- Azt se mondta, hányra jön?
- Neeem! – szólt a kórus.
Néhány nappal korábban csúnyán összevesztek. Gyuri meglátta, hogy Ferivel a kapualjban csókolózik. Túlórázott, később jött haza ő is. Mindig ezek a túlórák! Sokan lejárják a lábukat egy munkahelyért, más meg beledöglik, annyit dolgozik.
Alig bírta megakadályozni, hogy a két férfi össze ne verekedjen,
- Vedd tudomásul, hogy utállak! – kiabált vele már fent a lakásban. – Igen, évek óta a szeretőm Feri. Nem szeretlek, gyűlöllek! Nem vagy képes semmire. Itthon nem csinálsz semmit, a munkahelyeden mindenki kihasznál, még az a tökéletlen Dénes is. Aki állítólag a barátod. Irtózom, ha hozzámérsz! Neked föl sem tűnt, hogy három éve semmi nincs közöttünk?
Gyuri magába roskadva ült az egyik fotelben.
- Neked föl sem tűnt, hogy évek óta az anyámékon kívül sehol nem voltunk együtt! Ez is csak azt mutatja, milyen pipogya vagy. Pipogya vagy, akinek mindenhogy jó.
Kis szünet után:
- Csak a gyerekek miatt nem válok el tőled.
Tudta, hogy ez így nem volt igaz. Takaró Feri soha nem mondta neki, hogy váljon el. Ő pedig nem mert többet kezdeményezni, félt, hogy elveszíti a férfit. Akkor viszont jó volt ezt a férje fejéhez vágni.
Csörgött a telefon, idegesen kapta föl.
- Te vagy Dénes? - kérdezte csalódottan. – Azt hittem, hogy Gyuri. Képzeld, elment itthonról, se szó, se beszéd. Ilyet még sosem csinált.

x x x

Dénesnek lehetősége sem volt megszólalni a vonal túlsó végén. Az asszonynak annyit sikerült elérnie, hogy mire letették a telefont őt is elfogta az idegeskedés.
Remélem, nem csinált semmi őrültséget ez a tökéletlen!, gondolta.
Néhány napja összetalálkoztak. Valami apróságot szeretett volna kérni Gyuritól a munkahelyükön, mire teljesen kikelve magából neki esett.
Aztán már vége hossza nem volt a vagdalkozásnak. Ami eszükbe jutott, azt vágták a másik fejéhez.
- Velem ne hepciáskodj! Egyszer a feleségeddel szemben kellene már a sarkadra állnod!
- Zsuzsát hagyd ki ebből!
- Mit vagy úgy vele! A helyedben én utána néznék mit csinál azokon a kiküldetéseken.
- Írígykedel ránk! Azért, mert a ti házasságotok tönkrement. Hagyj békén bennünket!
- Ne légy már ilyen vak, Gyuri! A fél hivatal tudja, hogy megcsal a feleséged azzal a nyálas képű ficsúrral a második emeletről.
Gyuri úgy állt ott, mint akit leforráztak.
- Most mit nézel? Állítólag a tavalyi karácsony előtti bulin ismerkedtek meg.
Ez kegyelemdöfés volt Gyurinak.
Hülye voltam, nem kellett volna így kitálalnom neki. Minek is avatkoztam bele? Miért is nem tartottam a számat!
Miután Gyuri valamennyire magához tért, számon kérte rajtam, hogy miért nem szóltam neki, miért nem figyelmeztettem. Hagytam, hogy mindenki rajta röhögjön. Miért a férj tudja meg utoljára az ilyen eseteket?, kérdezte.
Ki tudja, mikor teszünk jót a barátunkkal? Ha szólunk, vagy hallgatunk?

x x x

Ne idegeskedj Zsuzsám! Ha jelentkezik nálam, azonnal értesítelek. Azért még a rendőrséget még ne értesítsd! Várjunk! Hátha… Fogalmam sincs, hol lehet, hová mehetett!
Fülöp Margit lerogyott a legközelebbi székre. Aggódva gondolt az öccsére. Nem elég, hogy ott van az anyjuk lassan teljesen magatehetetlenül!
Legutóbbi találkozásukkor rossz szájízzel váltak el egymástól.
- Mi lesz így anyánkkal?
- Nem tudom vállalni. Nekem is minden bajom van…. Egyik orvostól járok a másikig. Fizikailag sem bírom, lelkileg meg végképp.
- Akkor? Mi legyen?
- Találtam egy elfogadható szociális otthont, de a nyugdíja nem futná a térítési díjat.
Gyuri kérdőn nézett a nővérére.
- Ki kellene egészítenünk tizenöt-tizenötezer forinttal
A férfinak összeszaladt a szemöldöke.
- Könnyen vagy! Nekem még ott a két kiskorú gyerek.
- Mert ti magatokhoz veszitek, vállaljátok?
Elképzelte, hogy a sógornője hogy húzogatná az orrát. El se tudta képzelni, hogy megfogjon egy pisis pelenkát a kilakozott körmeivel.
- Viccelsz? – horkant föl Gyuri.
- Nem, csak hangosan gondolkoztam.
Nem jutottak dűlőre. Sebeket viszont sikerült egymáson ejteniük.
Mindig meggondolatlan volt az öcsém. Csak ezt megússzuk!
Az elázott papírzsebkendővel törölgette a könnyes szemeit.

x x x

Éjszaka volt. Mintha szundikált volna néhány percet.
Fogalma sincs merre tart a vonat. Felült a legközelebb indulóra. El, innen el, mindegy merre, csak valamerre!
Úgy érezte, sok már neki az élet.
Az anyjára gondolt, a nővérével való vitára. Az anyjuk egyedül nevelte föl, taníttatta őket. Akkoriban ezt meglehetett tenni. Ma ketten nem tudják, hogy mit kezdjenek vele. Egymást marják, az anyjuk meg azt várja, hogy valaki tisztába tegye.
Nem akart hazagondolni. Még a gyerekeire se tudott jó szívvel. Tisztára olyanok, mint az anyjuk, még a hanghordozásuk is olyan.
Mintha nem is lett volna egész életében semmi jó.
Valakik hangoskodtak a fülke előtt. Aztán tovább mentek, csak a vonatkerekek ütemes kattogatását lehetett hallani.
Olgával lehetett volna szép.

x x x

Egy zúg kiskocsmában volt csapos.
Ritkán beugrott ide meginni valamit, a legtöbbször egyedül, néha Dénes barátjával.
Egy idő után egyre sűrűbben megfordult a lepusztult, füstös helységben.
Olga miatt járt ide, aki egyáltalán nem illett az összképbe.
Folyton nevetett, viccelődött az alkohol- és cigaretta-szagú emberekkel.
Vele másképp beszélt, komolyan.
- Maga mit keres itt? – kérdezte tőle egyszer.
- A lakótelepen lakok, erre visz az utam haza.
- Csak ezért? – némi csalódás volt a hangjában.
- Meg maga miatt is.
Olga mosolygott. Arrébb lépett, hogy kiszolgáljon egy új vendéget.
Egy alkalommal megvárta, hogy végezzen, hazakísérte. Olga albérletben lakott, nem messze a munkahelyétől.
Néhány ilyen alkalom után meghívta magához, mikor szabadnapos volt. Egyszer föl is ment hozzá. Finomat főzött, kaja után szerelmeskedtek.
Olga hirtelen fölsikoltott:
- Úristen, te impotens vagy!
Egy szál tangában vihogott előtte.
Érezte, hogy ég az arca. Megszégyenülten kezdett öltözködni.
Olga szabadkozott:
- Ne hülyéskedj! Előfordul az ilyesmi, átmeneti üzemzavar…
Az egész világot gyűlölte. A nőt egy kanálvízben meg bírta volna fojtani.

x x x

Az elmúlt hetekben minden összejött, ami összejöhetett. Olyan batyut cipelt magával, hogy majd belerokkant.
Két napig jött-ment az országban, össze-vissza zötykölődött egyik helyről a másikra kétes tisztaságú vonatokon.
Az ismerős utcákon lépkedett. A kiskocsma előtt habozott, hogy bemenjen-e.
Megívott egy felest. Kérdőn nézett a csaposra.
- Olga, szabadnapos? – kérdezte. A pultos biccentett.
Nem tudta, hogy mi vár rá otthon. Az üres lakás, gondolta.
Meglepődött. Az ajtó nyitva volt. A meglepetése csak fokozódott, ahogy belépett a nagyobbik szobába. Ott ült a felesége, a nővére, Dénes barátja.
- Hát ti? Mit ünnepeltek? – szaladt ki a száján.
A nővére zokogásban tört ki, nyöszörögve mondta:
- Téged, hogy megjöttél!

[Adalbert]

Ének esti fényben,
rohanásban, túlélésben;
a múlásban máló
vakolat,
még most is
magamban hordalak.
Emlékeztetnek
a tárgyak, a jelek,
veled fekszek, kelek,
múlik az idő,
friss az emlékezet.
A vakolat alatt
viseltesek a falak,
tágulnak a rések,
lesznek repedések,
mire megérthetném,
mennék, ismét
mennék.
Ének száll feléd,
voltál és még
lehetnél.

[hzsike]

A szavazatom, Félix: Talán c. verséé