Méhkas a nagyterem, ünnep az alkalom,
jókora húshegyek ülnek az asztalon.
Omlik a vadkacsa, bőre ma óarany,
szarvas a főmenü, lágy-puha húsa van.
Úszik a szaftban, az illata kész varázs -
friss a vad, éjjeli - büszke a vén vadász.
Mennyei pillanat, ízlik a jó falat -
árva kis áfonya reszket a hó alatt...
Felriad! Álma az éjbe hal - ennyit ér!
Nyalja a korcs ebe, hízeleg, enni kér;
manna a rossz süti, mit ma egy úr adott -
nyelni se tudna hisz annyira jóllakott!
Melletted álmodom, mert így a jó nekem.
Amire vágyom én, azt benned meglelem.
Tevéled szállok fel, ha hív a messzeség,
s repítnek bennünket a régi szép mesék.
Karodban mesze visz a lázas képzelet
szelíden gúzsba fon, s én áldom két kezed;
dajkálva ringat el az édes szép remény,
akár egy égi nász a lélek ünnepén.
Szeretlek, s jól tudom, hogy mindez kölcsönös,
szívünkbe könnyűszárnyú béke költözött.
Nem számít semmi más, csak az, hogy vagy nekem -
új öröm bennem már csak melletted terem.
Sorsunkban írva van: mi összetartozunk!
Az élet lágy ölében ébren álmodunk.
Az ébredő falut, - nyári zápor mossa,
- csorog az eresz s tűnik az út pora.
De távolban a Nap a tájat uralja,
zuhogó esőt, sebtiben mulassza.
Gyermekhadtól az utca benépesül;
- pendelyes totyog az utca vízében,
nagyobbacska lány a hídfájára ül,
s vágy zsendül gyermeki szívében.
Az Ifjoncok is - már csapatba gyűlnek,
karikával s bottal a kezükben;
verseny lesz, diadalt is ülnek, pezsdül
a vár erükben.
Meglódul fürgén a csapat, dombnak föl
verik a karikát, de kínt s harcot
feledve, álmodnak jövőt s szerelmet.
*
S jöttek a felnőtt évek, álmok s vágyak
ostroma kopott, mit reméltünk már
elértük, van családunk s otthonunk.
S, ha - olykor - magányos órán
"magunkba botlunk" a pamlagon heverve
véletlenül, szemünk messze réved,
- könnytelen, s lessük, mint közelg
felénk, holtunk.
*
Életünk, mit "sütöttünk" - oly sok éven át,
mostanra ízetlen, s túl száraz lett már.
S míg el nem jő a szép halál
(mit megfáradt testünk kíván),
fel - fel idézzük a múltunk, álmodozó,
s boldog korszakát.
Ébredj végre, ébredj - Te kifosztott magyar!
Talpad alatt rég ég a megperzselt avar.
Fekete felhő borít völgyet és hazát,
amin hazug, vad csürhe hizlalja magát.
Virágtalan, sivár lett neked a tavasz,
szemekbe a bánat már könnyeket fakaszt.
A szó, mi egykor fényes álmokat ígért...
ma a korrupció bástyáival kísért.
Közpénztől dagad sok képmutató zsebe,
míg Te a nincstelen - közönnyel vagy tele.
Ébredj végre, ébredj - megalázott magyar!
Zúgjon talpad alatt a megperzselt avar.
Fusson, ki eladta a földet... s kincseket...
átokkal sújtsa őt az ég, s az istenek.
Mikor kamasz voltam, középiskolás koromban,
ha szerelmes voltam, sokat álmodoztam.
A természet szépségében mindent megcsodáltam,
s mindenért, ami szép, mindig hálát adtam.
Nemcsak az éjszaka sötét magányában,
hanem a napoknak minden szakaszában,
röpködtek előttem az álomképeim,
éppúgy, mint éjszaka gyönyörű álmaim.
Fiatal koromban sokat dalolgattam,
egy szép, régi nótát, mely örökre megvan:
"Lehajtom fejemet ágyam párnájára,
ha Rólad álmodom, hull a könnyem rája.
Édes volt az álom, keserű az ébredés,
szívem már nem bírja tovább a szenvedést.",
amely következett sokszor az ébredés után,
mint valóság, egy gyönyörű álom után.
Hányszor felidézem a "Csárdáskirálynőt"
s dúdolom, hogy: "Álom, álom, édes álom,"
de hamar utána visszazökken minden,
a hétköznapok zajos, pocsolyás medrébe.
Mi, Magyarországtól elcsatolt Magyarok,
mi negyvennégy óta sokat álmodozunk,
hogy talán magyar lesz nekünk is holnapunk,
mindig azt álmodjuk: Mi Magyarok vagyunk!
Mikor az álmok fényes útján jársz,
feltör belőlem pár halkult sóhajtás,
sóhaj, miben ott van, az szívet gyötrő fájsz,
hogy nem én vagyok az, kire álmaidban vársz.
Én a színes-álmokat messze kergetem,
mert nekem nincs időm eltévelyednem
azon szokott útról, amely a valóságba visz,
s ami talán boldogabb, és szebb életet nyit.
Így tudom, álmaid ellen nem harcolhatok,
hisz annak bűvös bájossága oly varázslatos,
amivel sosem bírna el az a szürke valóság,
ami az én világom által ölelne majd át.
Anya csilingelő hangja,
ahogy a bölcsöm ringatja,
később meséi világa,
mivel kisfiát altatja.
Álmom a napi dolgokat
a mesébe építette,
megleltem nyugodtságomat,
anyám álmomat ügyelte.
Életem hét éve alap,
melyre éltem építettem,
ekkor megjelent a tudat,
független életvitelem.
Akaratosságom, ezzel
már nem a zsarnokság jele,
vágyak és birtoklás ésszel,
korlátoknak leküzdése.
Akaratomat ábránddal
erősítettem mindvégig,
nehézség,álmatlansággal
kínzott, egészen reggelig.
Az álmaim hőseitől
kaptam mindig tanácsokat,
melyek a valós életről
kínáltak megoldásokat.
Mint egy bújócskázó gyerek
álmaimba menekültem,
számomra a nehézségek
nem rendítettek meg engem.
Biztonságomnak alapja,
gyermekkoromból származik,
mert a gondviselő anya
szeretetével őrködik.
Sajnos, idő múlásával
megjelent az a pillanat,
anyám átkarolásával
fékeztem zokogásomat.
De ennek a rángásai
ringatták örök álomra,
ezüst haja hullámai
terelték a végső útra.
Mint a hintó a mesében,
távolodott egyvégtében,
szeretete, tanácsai,
mikre fogok emlékezni.
Amíg Ő élt,nem törődtem,
az időnek múlásával,
hiányában meggyőződtem
véges élet valósággal.
Nem készíthetsz új témákat ebben a fórumban Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban Nem módosíthatod a hozzászólásidat a fórumban Nem törölheted a hozzászólásaidat a fórumban Nem szavazhatsz ebben fórumban