A csecsemő trónfosztása

Hella jóllakott. Lábadnál ücsörgött:
babanyál méze csorrant ajkán,
s morzsák omoltak a mézbe ragadva,
mint csiga mellén a kövecsek.
A szőnyeg mintázatát borzolta pihegése,
s mikor tenyere párájától
életre moccantak a szőtt fák,
térdedhez döntötte lágy homlokát
és elcsendesedett
az indázó, mesés táj fölött.

Narancs fénylett ott át a lombokon.
A szigorú csecsemő
szelíd bársonyra terelt karmos, vad mancsokat,
aranykarikát gyújtott a madarak szemében,
kitáratta a palota csarnokát.
Homlokán kemény ékké feszült
a kis ránc,
míg a trónra araszolt.
Mint bölcsőt bélelte puha teste
a királyi keretet.
Szemét lehunyta,
átizzott, felragyogott...

A lobbanás pillanatából
martad vissza rémülten,
kitépted az eszméletlen csendből,
s csókoltad, míg
melledre nem ébredt.