„Post nubila phoebus — Felhő után ragyogás”

Pénzeszsák Nagymama egy tipikus combnyaktörős délutánon kisütötte, hogy unokáit újabb kellő és kelletlen ajándékokkal kényezteti, az ehhez szükséges kellő pénzmennyiséget, pedig kedvenc bankjából szerzi be.

Nagymama szikár, teherbíró, hatalmas ölelnivaló nagymama volt, baromfiudvarszaggal. Ennek ellenére nem múlt el év, hogy ne emlegette volna a halált.

- Jaj Kisfiam, ezt a karácsont mán nem érem meg… - hajtogatta

De mindig megérte.

És neki is megérte, hiszen 62 éves korában kezdett új életet. Nagyapám halála után – haladó szellem lévén – egyre inkább kivonta magát a falusi forgalomból, otthagyta a gyárat, mintha se nem lett vóna, eztán csakis a családnak segített.

Már korai éveiben kiöblösödött, hogy nagy tehetség veszett el benne, az elsők között járta ki a faluban a nyolc általánost akkor, mikor még az olvasás is doktori fokozatnak számított.

Később, pedig őt kérték fel az első autósok a faluban, hogy „lektorálja” a KRESZ vizsgáikat, így aztán egy időben csak hibátlan KRESZ tesztek születtek. Baleset nem lett belőle, az emberek vagy maguktól megtanulták, hogy ne menjenek neki semminek, vagy nem is ültek autóba, csak ki a szőlőig a „hegyre”.

A szövőgyár szövőmunkásaként többszörös kitüsszentett volt, mint „kiváló szövő”, kiváló dolgozó. Egész kis halmot szövögetett össze a kis műanyag-réz kitűzőkből, amiket én aztán rendszeresen elcsentem, és a játszótrikómat teletűzdelve lopott, nem létező címeimmel visszaélve parancsoltam meg a szomszéd Móni kislánynak – perverz reményeket szövögetve -, hogy kizárólag szemléltetési és oktatási célzattal, ugyan tolja már le a harisnyáját. Ejh, azok az önfeledt nyarak önfeledt nyalakodásokkal, tyúkok kotkodácsolása a háttérben. Sosem felejtem el a lányok szagát.

A szövőgyárból nagyanyám üstökösszerűen csapódott be a Tanárképző Főiskola épületébe – a károk helyreállítására azóta is gyűjtenek, számlaszám a szerkesztőségben. Mama városi autós lett piros, krómozott lökhárítójú vadonatúj Ladájával dagasztotta a betont az utcákon.

A takarítási osztályon kezdte, de a ranglétra gyorsan tört össze a súlya alatt, és hamar a főportásin végezte, igazgatói dicsérettel. Személyes varázsa a mai napig legendák tucatjait táplálja, meglepően sokan emlékeznek rá, és még többen nem.

Anyám boltjában, a lakótelep szívében a „Szolgáltatóházban” eközben pedig egyre csak halmozódotak a rosszul pozícionált kereslet visszárui, minden, amit a kis mikropiac nem bírt el, játék, ruha, harisnyák, fonalgombolyagok, hatalmas átmérőjű bőrövek, és még ki tudja mi minden.

Innen vonult nyugdíjba, és három rövid, monoton kerti munkával – mint cserje és uborkatermesztéssel valamint csigatenyésztéssel - eltöltött esztendő után, mint a játék kereskedés SALES menedzsere, - a SALES (leértékelt) árukkal – megjelent a piacon.

Szüleim megint kitalálták, hogy milyen nagyon jó nekünk hogy van a mama. Hiszen ő egy szikár, teherbíró, egészségére soha nem panaszkodó, viszont folytonosan meghalni akaró nő volt. Pont jó, hogy kiálljon a főtéri foghíj telken, egy jeges földbe állított átlátszó nejlon sátorban, nagy hidegekben, velőig hatoló fagyban, - amitől egy Törökbe vett bundával védte hatalmas testét - és rózsás mosollyal arcán sózta rá emberek tucatjaira a leértékelt árut.

Én fenemód nem értettem minek ez a sok felhajtás ennyi kacatért, pláne hogy olyan idő volt, hogy a kezemet folyton dörzsölni, és fújni kellett, le ne törjön a hidegtől.

De Nagymama csak árulta a sok kacatot, huncut mosollyal az arcán, szorgalmasan dörzsölve a tenyeremet, és én még sokáig nem tudtam megszokni.

Aztán nyár közepén találtam magamat, és a szokásos falusi asztal alatti puncivizitek, és folyóparti békapukkasztás helyett egyre többször a városi piacon találtam magam, nagyanyám legnagyobb boldogságára. Nekem is ugyanúgy kijárt az árulás öröme, árultam román fehér férfitrikót százasér’, harisnyákat kétszázér’, és kiabáltam hogy „tessék, csak tessék, itt minden tíz fillér meg húsz fillér”. Amit nem vettek rossz néven az emberek, mert tíz fillérért már gyufaszálat sem lehetett kapni, hanem a harsogó hangom, és határozott kiállásom megmosolyogtatta őket, és betértek a butikba. Itt már várta őket mama az ugrásra kész posztkommunista prekapitalista fekete özvegy.

Mama is látta, hogy már nem a régi az élete, de hát a karrier, az hajtotta őt nagyon. És hát egy új élet lehet néha jó is. Nekünk mindenesetre jólesett. Szabad, cigányos életet éltünk, ő férfi, én szülők nélkül.

Szóval a karrier. Piac, profit, kereslet, kínálat, marketing, píár, személyes varázs, kitartás, ösztönző élmények, ösztönző lények, a valutázós romák, minden, ami a sikerhez kell, a nagyanyámnak megvolt. Jókor, jó helyen ébredt fel, és mindig korábban.

Csendben nőtte ki magát az ipar, mire eszmélt a család, a Vásárcsarnok igazgatója előre köszönt neki, mint Grúber Hugó Marilyn Monroenak. A standon piros fehér csíkos zászló írott betűkkel harsogta világgá: Marika divat.

Ebből csak a Marika stimmelt, a divat már kevésbé.

Már abból a korból ismertem például olyan szavakat, mint kizárólagosság. Nagymamám kizárólagos vevő volt, egy akkor nagyon felkapott, holdfény fonalnak nevezett anyagból készített ruhák gyártójánál. Az ebből készült pulóverek úgy néztek ki, mintha az anyagba beleszőtték volna a műanyag karácsonyfa csillámokat. Azok a 80’-as évek! Ha valaki ezt a bizonyos kizárólagossági jogot megsértette volna, azt a nagyanyám berakja a piros Lada csomagtartójába, elhajtunk vele a falusi ház végébe, és megetetjük az éhes disznókkal.

De senki nem (s)értette meg.

Holdfény fonal, tessék megfogni a minőségit’ lelkendeztük a járókelőknek, akik jöttek, ki egyedül, ki karonfogva Juliska, Mariska, Böske és egyéb szentekről elnevezett barátnőikkel – ez egyébként ma már nem divat, sem a ruha sem a szentekről való elnevezés - és vitték zsákszám a pulóvereket, egyem a romantikus lelküket. Számomra a mai napig felfoghatatlan, hogy van egy bizonyos emberfajta, akiknek bármilyen szemetet el lehet adni. Holdfényfonal, csótányroppantó cipő, nejloning…

Szegény Hold. Azt mondják, kétszáz éve sokkal nagyobb volt, na hát ez is a sok holdfényfonal miatt van. Íme a Lunáris környezetszennyezés.

Az ezt követő időszak nagyon rázós volt, mint a cigányszekér. A ló sántított, a kerék formátlan volt, de az igás igen-igen hajtotta őket. Meg is izzadtunk.

Történt, hogy a nyugati országrész felszabadítása, a gengszterváltás után a helyiek megérezték a kapitalizmus szűnni nem akaró édeskés szagát, az osztrákok, pedig a miénket, és hanyatt homlok menekültek is volna előlünk, ha nem lettünk volna olcsóbbak, és érdekesek, mint egy kihalóban lévő állatfaj. Na persze mi láttuk, hogy befogott orral mászkáltak közöttünk.

Ők jöttek, mi mentünk, nyugat európai autócsodákat bámuló kisgyerekek a bőrüléses Polski Fiatban. És rendületlenül hoztuk a Gorenje hűtőládát, benne a videóval, a videóba másolt kazettával, a kazettába deóval. ők pedig jöttek, és vitték a kolbászt, az édességet, a kerti törpét, a fonott kosarat, és a holdfényfonal pulóvereket. (A Hold egyre csak fogyott)

Az osztrákok Schillinggel fizettek a holdfényfonalért, és a túlsúlyosaknak készült pasztellszín kosztümökért. Mi mohón csak forintot adtunk visszajáróba, a (számunkra) megfelelő árfolyamon váltva, és a megszerzett keményvalutát boldogan költöttük kindertojásra, milkacsokira, fűnyíróra, fúróra, még egy Gorenje hűtőládára, karton sörökre, strandbelépőre, amíg meg nem untuk.

Amikor meguntuk, hazamentünk, megettük a milkacsokikat, összeraktuk a meglepetés játékokat, a szülők sörözgettek a hűtőláda megtöltése közben, aztán megnéztünk egy monoton alámondásos Rambó filmet, majd hogy ne unatkozzunk kitaláltuk, hogy „ottkint” olcsóbb, és jobb ruhák vannak, hát elkezdtünk öltözködni. Miután hiányzott nagyon az utazgatás, ezért újabb ötlet látott napvilágot. Itthon az élelmiszar, ezért azt is kintről kell hozni. Ma már nem kell sem ok, sem engedély ahhoz, hogy kimenjünk.

A pénzcsinálás alapszabálya, hogy olcsón veszel, drágán adsz. Ez egyszerű, mint a plafon. És kérem, mit tesz az, akinek kizárólagossága, nagy forgalma, van a holdfényfonal piacon?! Na annak a kezén sok Konver Tibi-s valuta folyik át, és komoly haszonnal csörren a kis kék kazettába, ahonnan marokszám vettem ki a húszasokat lángosra és dinnyére.

Ezekről a pénzforgalmi ügyletekről csak félszemmel értesültem. Ilyenkor nagyi eltűnt egy sötétbőrű, kigombolt hasú, nagydarab bajuszos emberrel, aki legombolta a kintiért a jó kis hazait. Tíz perc múlva tértek vissza, mintha mi sem történt volna, csak egy kis pénzmosás.

Nem hiszem, hogy nagyanyám valaha egy fillérnyi adót befizetett volna, hovatovább azt nem is feltételezem, hogy az Adóhivatal egyáltalán sejtette, hogy egy vásárcsarnokbéli üzletből egy egész birodalmat fel lehet építeni. Vajon ő sejtette, hogy az adót be kéne fizetni?

Szóval azon a combnyaktörős napon a banktól 30 lépésre Pénzeszsák Nagymama elcsúszott az aszfalton, és sem a combja, sem a nyaka nem törött el, viszont a bordái.

Mivel soha nem panaszkodott, és feleslegesen nem töltötte az idejét kontrollokkal, ezért az orvosok mellékesen már csak egy késői stádiumát tudták megállapítani az agyér elmeszesedésnek.

Hosszú, évekig tartó ápolása ezután kezdődött. Az utolsó években már csak a drogok tartották köztünk. De jó is ez így. Jó hogy vannak szerek, amik meghosszabbítják az életet, hogy a szeretteink megbocsáthassanak nekünk, hogy bepótoljunk elmulasztott dolgokat. Nagyanyámat karácsony előtt két héttel temettük el.

Előző este utaztam haza fővárosból, apámat felhívtam a kocsiból, hogy hagyja nyitva a bejárati ajtót, mert még beugrok a haverokhoz és később érek haza, mint ők elalszanak.

- A nagyanyád temetése előtti éjjel csak nem akarsz bulizni?! – harsogott hangja a telefonból, s nekem eszembe sem jutott, hogy ez bárkit is zavarhatna. Meg aztán a buli fogalmát sem tudtam ráerőltetni a készülőben lévő estére, így erőteljes nemmel válaszoltam.

Aztán azon az éjjelen a világ könnyebb lett néhány gramm marihuánától, ugyancsak erőteljes slukkjainknak köszönhetően. Hosszú szürke ősz volt, de azon a napon tiszta volt az ég, és én el is vártam tőle, hogy tiszta legyen. Az égnek igenis tessék készülni a nagy eseményre, este megmosakodni, reggel szépen kékbe és fehérbe öltözni, végül, jöhet a díszkivilágítás.

Aztán az elmúlással elkezdtem kapaszkodni a régi érzésekbe, elkezdtem írni ezt a könyvet, hogy nehogy én is

lerántódjak a mélybe.

Jaj de meglepett, mikor az emlékek a menny felé indultak el, és én feltartottam az arcomat az égnek, a napnak, a világmindenségnek, az Isteneknek, és csak mosolyogtam.