Szétzüllött világunk,
de mi nem sajnálunk
semmi régimódit.
Hiába sikít, jajgat,
könyörög és ordít!

Azt mondják: „ez jó így.”
Jön új majd helyébe,
s kerül emberek kezébe,
majd kerül a szemétbe…
hiába is ordít.

Változok én is.
Nem segít a tézis,
mely szerint egyszer élünk.
Rászámolunk az egyre,
de fekve marad, ez a veszte.

Új falakat építenek
maguk köré az emberek.
Nem látják a romtól,
mit kapnak másoktól,
és magukba temetkeznek.

Szétzüllött világunk.
Csak nézzük, mit csinálunk,
próbáljuk összerakni újra,
emlékezni a mozaikokra,
de már alig látunk.

Fáradtan, meggyötörve,
sűrű könnyekkel küszködve,
ólom súlyú a testünk,
egy puha ágyban fekszünk,
s gondolunk a csodás időkre.

Színes álom világba,
magunkat találva,
körbenézünk, és fáj,
hogy életünk nem ilyen már…
Hiszen szétzüllött világunk.

1997.11.12.