A szomorú fűz lelógó ágai között ücsörögtünk,
A fa hatalmas törzsének háttal nekidőltünk.
Ki sem látszottunk a  nagy lombkorona alól,
Csak hallgattuk, ahogy egy csalogány dalol.

A madárka hangja oly gyönyörűséges volt,
Bár az én számomra kicsit szomorúan szólt.
Meglehet, nem a madárfütty volt szomorú,
Hanem az én szívemet mardosta a bú...

Eltűnt boldog idők jártak az eszemben,
Bárcsak a régi idő még visszajöhetne!
Egyikőnk se szólt, de egyre gondoltunk,
Hol van már gyönyörű,  szép múltunk?

Ami elmúlt, az már többé nem jön vissza,
A jelennek kell élni, ami most még tiszta.
Nem lehet tudni, hófehér lesz, vagy fekete lesz,
Ad valami szépet tán, vagy majd ez is elvesz.

A jelenünk pedig a jövőnknek múltja,
Ez az élet körforgása, ez az élet útja,
Hol veszítünk, hol nyerünk az élet játékában,
De találkozunk még a fűzfa  árnyékában.

Szomorú fűz árnyékát egy sírkőre veti,
A márványtömbön aranybetű azt hirdeti,
Hogy itt fogok nyugodni én is mindörökre,
S te egy könnycsepet hullatsz a fekete földre.