Nézem a kékséget,
elszállnak vágyaim.
Rózsaillatú réten
érzem szabad szárnyaim.

Kitárom őket lassan,
esőt hoz az esti tél,
mely szelet tol arra,
hol röptem már újra él.

Felkap a vihar, látom
fekete felhőbe vezet,
villám riasztja álmom,
fehér kéz takarja a szemet.

Mely nem is az enyém,
angyal szellemtükre.
Abból zuhog a fény,
az szór esőt a lelkünkre.

Útjára kísérek egy cseppet,
átsüvíti a kékséget,
hangtalan zuhanása,
rózsabimbón ér véget.

Életté válik a víz,
illatos virággá,
melyet a szél tesz
szárnyam útitársává.

2004.12.12.