Az író nem volt más, mint egy szereplő az egyik novellájából. Olyannyira, hogy fizikailag szinte már nem is létezett, illetve az, amit mi testnek nevezünk, ez a hatvan-nyolcvan kilónyi hústömeg,/ebből hetven százalék víz/ már csak vegetált, csak ösztönei irányították, nem volt benne semmi tervszerű, semmi ritmus. Ha megéhezett, evett valamit, függetlenül attól, hogy hajnal három vagy éjjel tizenegy volt e. Ha elfáradt, lefeküdt aludni, /általában kétnaponta/ a rajta kívüli világot pedig közömbösen szemlélte, ha egyáltalán hajlandó volt tudomást venni róla.
Legtöbbször olyankor volt kénytelen szembesülni ezzel a külső világgal, amikor kézirataival a szerkesztőségekben kilincselt, és fafejű szerkesztőkkel veszekedett, akik egyszerre mind hatalomtól megtébolyodott Nérókként viselkedtek, amint alkalmuk adódott szerencsétlen, vékonypénzű írókon basáskodni, akiknek a kéziratait könyörtelenül húzták meg, átírták, hogy végül szerencsétlen, jobb sorsra érdemes szerzők alig ismertek rá a nyomdából kikerült szövegeikre. Valahogy méltatlannak érezte ezt az egészet, mintha a pap, akinek a hívek lelkiüdvéért kell fáradoznia azzal keresné a kenyerét, hogy naponta szőlőt kapál. Nem is vállalkozott volna ezekre a megalázó tortúrákra, ha nem lett volna szüksége azokra a csekélyke honoráriumokra, amiket a lapok írásaiért fizettek. Már magában azt a tényt is roppant megalázónak találta, hogy a megélhetéshez pénz kell. A legváratlanabb helyzetekben kérik a pénzedet. Ha egy nagyvárosban járva jön rád a szükség a klotyómadam a pénzedet kéri… különben akár össze is szarhatod magad.
Valahol azt olvasta ,/vagy tán nem is olvasta, hanem csak egy régóta visszatérő gondolata volt/ hogy az emberiség legnagyobb találmánya a pénz, ami nélkül az emberek sokkal boldogabbak lehetnének. Csakhogy az emberek nem boldogok, se pénzzel se pénz nélkül. Mintha elfeledkeztek volna a boldogságról, és ha őszinte akart lenni magához, ő se tudta, hogy mi az. Csak általánosságokban volt fogalma róla, és mint tudjuk az általánosságok épp általános mivoltuknál fogva semmit se mondanak. Olyan ez, mint mikor a kisgyereknek a tündérek országáról mesélnek, aztán éjszaka álmodik róla, de már reggel képtelen szavakba foglalni az álmát. Egyébként gyakran kapta azon magát, hogy valaminek a megnevezésére vagy körülírására képtelen szavakat találni. Ezért van aztán az, hogy a legértelmesebb ember is nyáladzó idiótaként viselkedik, ha szerelmes, és csak hebegni képes vagy, ami még kiábrándítóbb, semmitmondó frázisokat puffogtat. Így vagyunk minden igazi érzéssel, képtelenek vagyunk őket szavakba foglalni, és ezért nem is tudunk velük mit kezdeni. Mennyivel könnyebb dolguk van a zeneszerzőknek, akik egy pár perces vagy órás műben mindent elmondhatnak. Egy Beethoven szonáta vagy egy Mozart opera olyan dolgokról mesélnek, amire még a legjobb költők se képesek, egyszerűen azért, mert megkötik őket a szavak, és akik olvassák őket azok is az értelmükkel akarják felfogni a szavak jelentését. Itt van példának okáért a Varázsfuvola, amit ő a legtökéletesebb zeneműnek tartott, amit valaha komponáltak. És most a zenén van a hangsúly, mert a szöveg egy másodrangú fércmű, de a zene…
Épp ezért tehát minden művészetek közül az írás művészetét a legnehezebb művelni, és ez is a leggyarlóbb művészet. Itt van például a festő, aki a négy alapszín segítségével bármelyik színt kikeverheti magának, sőt, még akár új árnyalatokat is kikisérletezhet, vagy a szobrász, aki kedvére formázhatja az anyagot.
Ami a boldogságot illeti, csak sejtéseink vannak, és mi sem tudunk róla többet mondani, mint a példában a kisgyerek az álmáról. Legtöbben egyszerűen a vágyaikat jelölik meg boldogságuk forrásaként, de ha valami csoda folytán minden vágyunk teljesülne, hamar kiderülne, hogy ez is csak káprázat, amely csupán pillanatnyi kielégülést hozhat. Ilyenformán már nem is csodálkozhatunk azon a kijelentésen / és most se tudta eldönteni, hogy ezt valahol olvasta vagy egy visszatérő gondolata, dehát oly gyakori ez, hogy egy gondolat annyira megtetszik nekünk, hogy kisajátítjuk, és már a sajátunknak érezzük/, hogy a boldogság egyenlő a vágyakozással, függetlenül annak tárgyától. Lehet, hogy vágyainkból sohase lesz valóság, az esély erre annyi, mint hogy telitalálatunk lesz a lottón, vagy egyszer űrutazásra indulunk, de ha egy napon arra ébredünk, hogy már nincsenek vágyaink biztosak lehetünk benne, hogy itt a vég. Aki vágyakozik az reménykedik is, és aki reménykedik az még a jövőjét tervezi, és aki a jövőjét tervezi az vágyakozik, és a kör itt bezárul. Olyan ez, mint a huszonkettes csapdája: csak akkor szuperálnak ki, ha bolond vagy, de ha nem akarsz felszállni azzal az átkozott géppel, és lelövetni magad, az azt jelenti, hogy mégse vagy bolond.
…
Az író / akit egyébként Gátinak hívtak, de ez történetünk szempontjából egyáltalán nem lényeges, mintahogy az sem, hogy harminckét éves volt, netán idősebb vagy fiatalabb/ már régóta szeretett volna egy novellát írni a házmester lányáról, aki olyan csúnya volt, mint egy nőalak Picasso valamelyik képéről, de a szeme úgy ragyogott, olyan szép volt, mint a hajnalban felkelő nap. Mintha egy ügyetlen ékszerész egy csodálatos gyémántot egy izléstelenül giccses foglalatba rakott volna. Nem tudott úgy elmenni a lakása előtt, hogy be ne menjen hozzá. A házmester lakása mindig nyitva volt, és a lány ott ült az ajtónál egy fotelben. Nem járt ki az emberek közé, és azért volt nyitva az ajtó, hogy legalább így legyen kapcsolatban a világgal. Bement hozzá, és csak nézte. A lány nem tudott beszélni, csak artikulálatlan hangokat adott ki, neki pedig lelkifurdalása volt, mert a lány bizonyára tiltakozna, ha beszélni tudna, hiszen vélhetőleg pont azért nem járt az emberek közé nehogy megbámulják nyomorék testét. De ő nem azért… és ezt igyekezett elmagyarázni neki, és nemegyszer belefogott a magyarázkodásba, de zavarban volt, és minduntalan belegabalyodott a szavak szövetébe. Különben sem tudta, hogy a másik mennyit fogna fel a szavaiból… aztán ezért a gondolatért is elszégyellte magát.
Megpróbált egy novellát írni róla, talán csak azért, hogy a lelkiismeretét nyugtassa meg, így mondva el mindazt, amit ott előtte állva képtelen elmondani, de aztán mindig összetépte a papírt. Visszaolvasva minden magyarázkodásnak tűnt, olyan erőltetettnek… A csengő hangja zavarta meg. Bosszankodva ment ajtót nyitni, és egy kicsit csodálkozva is. A legritkább esetben jöttek hozzá látogatók, hiszen úgy élt, mint egy remete. A folyosón a postás állt morcos képpel, amiért annyi emeletet kellett megmásznia. Ajánlott levelet hozott, amit elég furcsának talált, hisz már évek óta nem kapott semmit. A hivatalos leveleit se vette át, ott gyűltek a levélszekrényben, aztán pár évente kiszedte onnan, és annak rendje-módja szerint elégette. Így akarta demonstrálni azt a tényt, hogy kivonult a társadalomból, és semmi se köti hozzá. Persze a társadalom nem volt hajlandó tudomásul venni ezt a kivonulást, és rendületlenül küldözgette a felszólításokat. Mikor a villanyt kikapcsolták, gyertyákat szerzett be, és esténként most már annak a fényénél olvasott. Idegenül forgatta a levelet, ami egy idegen országból érkezett, a címzés hiányos, kész csoda, hogy megtalálta a levél. Hirtelen elhatározással föltépte a borítékot, amiben egy cédula volt, rajta pár sor:
Kedves uram,
Ön most bizonyára meglepődik, és fogalma sincs, hogy kitől kaphatta ezt a levelet. Az ön életében az elkövetkezendő hetekben gyökeres fordulat következik be. Három nap múlva egy férfi fogja meglátogatni, és hosszabb ideig fog önnél időzni.
Az aláírás olvashatatlan. Mi ez, valami idétlen tréfa? Valaki hülyéskedik vele? Bosszankodva ment vissza a szobába, és lesöpörte az asztalról az ott felhalmozódott könyveket, és leereszkedett a székre. Letette a cédulát az asztalra, és tünődve nézte, mintha azt várta volna, hogy az majd magától adja a kulcsot a rejtély megoldásához. Sose szerette, ha tréfálnak vele, és ez szinte ingerelte a barátait, hogy állandóan tréfák céltáblája legyen. Valami rejtélyes oknál fogva még a legértelmesebb emberek is roppant viccesnek találják, ha valaki olyat tréfálnak meg, aki pedig egyáltalán nem érti a tréfát, és így nem is respektálja. Mindazonáltal megpróbált ezekhez az idétlen tréfákhoz jóképet vágni, mert rájött, hogyha dühöng az csak olaj a tűzre. Mert a mások kárán való örömnek nincs párja, ezt tapasztalatból tudta.
Mielőtt ez az intermezzo megzavarta egy novellán dolgozott, ami egy vak szobrászról szólt. Már hónapok óta egyetlen sort sem írt, és ma reggel, ahogy felébredt, mint a villám hasított bele ez a pygmalion történet. Lehet, hogy már erről is álmodott, a legtöbb történetet, amit írt, megálmodta, de most képtelen lett volna visszaidézni éjszakai álmát. Annyira megörült, hogy odaült az írógéphez, és órákig verte, míg a csengetés meg nem zavarta. A történet egy vak szobrászról szólt, aki nem láthatja a szobrait, hanem érzi azokat, és így alkot csodálatos szobrokat. Az emberek azért szeretik a szobrait, mert azt mutatják meg nekik, amit ők nem vesznek észre, mert a látás adománya túlontúl felületessé teszi őket. Aztán egy nap találkozik egy lánnyal, és megalkotja a SZOBROT, ami megdöbbenti a nézőt, mert teljesen új dimenziókat nyit a művészetében, és most már nagy szobrászként ünneplik őt. Csakhogy a szobrász összetöri szobrát, mert féltékeny a művére, és a lányra, aki senki másé nem lehet csak az övé… Itt tartott, amikor megzavarták. Bosszankodva hajolt le, és emelte fel a papírt, pont egy félbeszakadt mondat közepén. A mondatot be tudta volna fejezni, de a hangulatot már lehetetlen visszaidézni. A legjobb írásait mind ilyen hangulatban írta, szinte már nem is az eszével, hanem az egész lényét beleadva. Nem, nem ihlet volt ez, az csak egy pillanat, egy jó ötlet, a tudatalattink segítsége tudatunknak. Ez más volt, inkább valami meditatív állapothoz hasonlított, amikor annyira koncentrálsz valamire, hogy minden más megszűnik, és te egyedül vagy a világegyetemben.
2001 október 29 |
