Szomszédok
Varjakat lebbent fel az avaridő. Kalapácspattogás, üllőzendülés: szikrák zsonganak a tanyaközökben. Fényes a visszhang tükre. Minden a helyén, törvény-szegelte talapzaton. Örök-távol ringnak körben a kunhalmok, elérhetetlenül, s e körök befelé gyűrűznek. Kutyák csaholnak, zárt ajtókra. Nincs madár, mely udvarról-udvarra szállna: bokrok sűrű kopaszán csüngnek a verebek.
Húnyt szikrák korompelyhe szitál.
A neszek érintésétől magukra riadnak a szobában. Mintha félelem volna: törik hamar a pillanatot. Szó nélkül felkelnek és kimennek, fürkészni a lezuhant csend magvát. Látják a szomszédot odaát, sűrűsödő ködben. Ő is az ajtó körül motoszkál. Jelen vannak, egymás szemzugában. Jó így már. Biccentenek, de a tétova köszönés páracseppje lábuk elé koppan. Az avar nemezét sulykolja csupán e permetkopogás. Mintha színtelen, hideg vére hullna az alkonynak.
Szeged, 1991. november 16.
Szemtől-szembe (APÁMNAK)
A fájdalom tűvillanásnyi. Érfalról lepattant mész-szilánk. Vakfehér csalétek a lassú sodrásban. Cuppanó ínnyel szopják éleit az éledő emlékek: kísértetcsecsemők tolják horpadt ajkukat e résnyi fény felé. Tovalökődve szakadnak le és tapadnak újra. Néma, iszamos harc. Tülekedés a vér fojtott zörejében. Ám a pillanat koppanó gyöngye – a lélegzetnyi dermedés – legördül a pengeélen. Szűk partok közt roppan héja. Szemedben pattant csak el az ér. Isten borostás arca mered e tükörbe. Összerezzen; föleszmél.
Szeged, 1991. december 5.
Találós kérdés
Ha feldobod, fehér; ha leesik, sárga. Mi az..? De fent – vagy már útban felfelé – fehéredik-e ki? És sárgul-e már hulltában, vagy csak mikor földet ér..? És miért nem kapod el, ha már feldobtad..? Miért dobtad fel egyáltalán? Nem volt rá szükséged? Feleslegessé vált? Ástad volna el, vagy hagytad volna ott, ahol addig is volt: mozdulatlanul a napsütésben, egymagában, érintetlenül. Visszahull úgyis hozzád. Dobtad volna az égig legalább, az angyalok közé. Elkapnák, ha kell nekik, s ha nem, hát majd visszaejtik, vagy rá sem néznek, hiszen fenn a fehér nem feltűnő. Felbukkanó hasonlóság csak, mely észrevétlen marad a ragyogásban, ha egy pillanatra megáll röptének, ívének legmagasabb pontján. Átbucskázik ott önnön közepén, átfordul léte tengelyén, készül a színeváltozásra; a visszazuhanásra. Lenéz rád: látja égre emelt arcodat, arcodon a fénytől ránduló kusza ráncokat, tenyered árnyékát a szemeden, s tudja már, hogy kezed nem fogod nyújtani, hogy felfogd őt estében. Tömör döntése – a zuhanás - tudatos tehát, s tőled, ki feldobtad őt, független. Szemed káprázik a fénytől: csak a zúgását hallod, a süvítést. Riadtan hátrálsz: lábad előtt robban a héj és kizár minden további változást. Hagytad volna ott, ahol találtad... Mire mentél vele...? Tudod, hogy "fenn fehér"...? És "ha leesik, sárga"...? Kérdésedre nem kaptál választ. Lüktetése még csak most eleven... Nem menekülhetsz előle. Ha futni készülsz, add fel: elcsúszol úgyis a szétloccsant masszában. Fuldokolsz a sárgájában. De nézzük csak... Mi is az valójában...?
Szeged, 1992. január 16.
Angyali üdvözlet
A közlemény rövid: nem tér ki a részletekre. A közlő személye is elhanyagolható. Tudatában a közlendők fontosságának, nem tükrözi a fényt. Bőrt képez a fényből, húst, csontot, testüregeket. Halvány díszletet épít a fényből: önmagát. Kezében a tekercs is a díszlet része; a közlendő nem része semminek, ami jelen van a közlés pillanatában. Mintha nem is abból a szájból hallanám. Mellette, a levegőben fogan a tartalom. A semmiből vérzik át. A közlő – hangját e jelfolyamhoz kötve – értelmet kölcsönöz csupán a rejtjeles üzenetnek. Befejezi. Elhallgat. Átlebeg az utolsó szó a tudaton. Bezárul mögötte az értelem. Ébredek a súlytalan álomból. Nyoma se nincs már a megjelent testnek: szabadon folytatja útját minden megtorpant sugár. A tárgyakhoz visszatérnek az árnyak. Rendeződik a tér, s benne a bútorok egymás mellett cinkosan állnak: élük, erezetük idegen.
Szeged, 1992. február 6.
|