Valaki vett egy harsonát

Valaki vett egy harsonát, és Valaki a kasszánál elfelejtette átgondolni, hogy egy U alakban épült, 84 lakásos társasház megtisztelt lakója.

Volt.

Ráadásul Valaki, valahogy nem a Fesztivál Zenekar elismert tagja.

Tovább megyek.

Valaki éppen hogy elsajátította az alapvető szolfézs ismereteket, aztán uccu neki, bevetette magát az első Harsona Boltba, és azóta 83 lakásnyi embertömeget ajándékoz meg napról napra a zene szeretetével.

Ki tudja? Lehet, hogy egy új… izé…olyan, …na, … nem jut az észbe egyetlen világhírű harsonás sem, pedig biztos van, és csak én vagyok alulművelt. 

Mindenesetre mi a kezdetektől lehetünk fültanúi (szerencsére csak audio) Valaki első lépéseinek, első levegő befújásainak, és örömének, hogy végre egy fülsértő hangot sikerült kiváltani a súlyos hangszerből, ami mostanság szívesebben lógna inkább a Bolt valamelyik szegletében, mintsem, hogy Valaki próbababája legyen.

Lehet, hogy ő már komoly színpadokon fújta a zenét, valamelyik híres harsonaművésszel, akiről még azóta sem szereztem be információt.

De maradjunk még Valakinél.

Valaki, úgy a 4. emelet magasságában lakik. Bár a visszhang miatt szinte lehetetlen tökéletesen kiszámítani.

Mindenesetre az biztos, hogy Valaki szereti a frisslevegőt, és meg van győződve arról, hogy újonnan vásárolt hangszerének is kifejezetten az oxigéncserére van szüksége, így Valaki nyitott ablaknál skálázik.

Jaj de egy disznó vagyok. Disznó, mert Valaki igazából nem skálázik.     

Az utóbbi egy hónapban kicsit Peter Sellersesre vette a figurát.

Láttuk az „Estély habfürdővel” -t ugye?

És emlékszünk a nyitó képsorra ugye?

Arra amikor Sellers megfújja a harci kürtöt és kezdődik a csata.

Persze nem hagyja abba, csak fújja, fújja, olyannyira, hogy az ellenségen kívül már saját honfitársai is őt veszik a célkeresztbe, és csak lövik, lövik, lövik.

Ő meg eltrombitálja a haláltusát. Szégyentelenül hosszan.

(Zseniális jelenet!)

Na, úgy látszik Valakit is sok találat éri.

Naponta kétszer.

Már megint milyen undok vagyok, mert ma mintha a Yesterday dallamfoszlányai szólaltak volna meg, sajátos előadásban. (Kulcsszó: mintha)

Aztán meg az van, hogy akár ha hiszed, akár nem, miközben ezeket a sorokat írom, beindult a Másik is, azaz a közvetlen falszomszéd klimpírozása a zongorán.

Eddig semmi probléma nem volt velük.

Nem laktak itt.

Mi meg örültünk vala, hogy nincs zsivaj, hogy megvették a vadi új kecót, de semmi komoly tervük vele.

Egészen mostanáig.

Bár Másik jelenléte engem annyira nem is zavar. Inkább a nőt, akivel éljük az életet.

Többszöri nekifutásra sem engedték be a lakásba, mígnem néhány nappal ezelőtt annyira kiborult, hogy ránehezedett a csengőre és vagy egy percig nyomta.

De hiába.

Aztán másnap becsöngetett hozzánk Másik.

Persze, hogy egyedül voltam.

Kiderült, hogy Operaénekes lesz (khm!) és éppen a zongoravizsgájára készül (csak a Szamár-induló különböző verzióit lehetett eddig áthallani), és lengeti a házirendet, és arra figyelmeztet, hogy mi lesz majd, amikor énekelni is elkezd.

Hja?

Ugyanis a közeljövőben ideköltözik.

Nekem ez sok egyszerre, és különben is, ha még egyszer megszólal, átharapom a torkát, és akkor aztán lőttek a Scálának (Milánó).

Úgyhogy ajtót csukok (egészen az orra hegyéig), és kérem, hogy nevezze meg a segédeit, és számítson nőm vizitjére is, aki vehemensebb ebben a témakörben, mint jómagam.

Aztán csalódott vagyok, mert a Nő meg Másik csak csacsorásznak egyet és mindenki épp bőrrel ússza meg az egyeztetőtárgyalást.

Amúgy lehet, hogy csak velem van a hiba, mert botfülem van, ez meg egy ilyen muzikális ház és inni kéne a Muzsika hangjait, hiszen lakik itt még valaki igen komoly dobfelszereléssel, meg egy szintetizátoros pali, és egy alak akinek tökmindegy, csak: hadd szóljon.

Azért néha lehetne egy kis Paul Simon?

Egy kis „sound of silence”?