Ősz van. Hullanak a levelek, s mielőtt földet érnek, mégegyszer megforgatja őket a szél. Szomorúan szemerkél az eső a gomolygó ködben, s cseppjei halk koppanással érnek földet a nedves fűszálak között. Az erdőben érezni lehet a nyirkos elmúlás szagát, de ebben az elmúlásban sok-sok rövid élet kezdete is benne van. Milliónyi apró gomba tör növekedve a fény felé, miközben a természet téli álomra készülődik. Csak a szél virgonc, csak ő munkálkodik. Neki jutott évezredek alatt az a feladat, hogy a fák levetett ruháit elterítse, elsöpörje a földön, attól függően, hogy hegyen, vagy éppen völgyön jár. Szomorú idő ez. Haldoklik a nyár, de még utoljára meg-megsímogatja gyengülő sugaraival a földet a nap. Aztán már ennyi sem. A szél egyre vadabb táncot jár, s a levelekkel kergetőző szellőcskéből fatörzseket kicsavaró vihar lesz. Aztán jön a tél, és amit az ősz lecsupaszított, szép fehér ruhába öltözteti. Puha hótakaróval teríti be a földeket, védve az elvetett magokat a fagytól. Amikor a szél is pihen, békés a táj. Szán siklik a havon, és nem hallatszik más, csak a lovak nyakába akasztott csengő lágy csengése. Még a lódobogást is elnyeli a puha hó, s amint tovasiklanak úgy tűnik, hogy az erdő csilingel. Visszhangzik egyre halkabban... halkabban.....halkabban.......aztán teljes lesz a csend.