Megérkeztünk egykor
tiszta erkölcsökkel,
s táplálkoztunk vígan
mézédes gyümölcsökkel.
Nem kellett törődnünk
a lenyugvó Nappal,
csak néha küzdöttünk
egy dühös vadkannal.
De aztán jöttek ők:
a sámánok fattya.
Hogy minden elrohadjon,
kiröhögve hagyta.
Mi elviseltük őket,
nem űztük el tőlünk,
magunknak köszönhetjük,
hogy ide kerültünk.
Éltünk tovább vígan,
de vigyáztunk a Napra,
rettegve néztünk
a dühös vadkanra.
Választottunk vezért,
amely megvéd minket,
így reméltük megvédeni
azt a sok kincset.
Bölcs és jó királyok
uralkodtak rajtunk,
meg is bíztunk bennük,
mindent rájuk hagytunk.
De aztán oly királyok
vették át a trónt,
mely törvényekkel
minden erényt leront.
Mi elviseltük őket,
nem űztük el tőlünk,
magunknak köszönhetjük,
hogy ide kerültünk.
Már nem kel a Nap
úgy, ahogy szeretnénk,
hűvös éjszakára vágyunk,
hol elszenderedhetnénk.
Kit érdekel már
az a sok gyümölcs?
Ki hallgat ma arra,
mit hirdet egy bölcs?
Oly emberek uralkodnak
most is felettünk,
kiknek hajdanában
sokat segítettünk.
Kihasználva azt,
hogy rettegve aludtunk,
ellopta a kincseket,
s magunkra maradtunk.
De mi elviseljük őket,
nem űzzük el tőlünk.
Magunknak köszönhetjük,
hogy ide kerültünk.
1998.08.20.
|
