Illúzióim együtt

I.
Sötétség takarta a testem,
kínt szagolt a fáradt éjszaka,
végtelen ösvényen mentem,
toporzékoltak bennem a vágyak.

Harmatcsepp nedvesítette ajkam,
arcomat simogatta a csend
s fülembe suttogott halkan.
Kiégett csillagok fáztak.

Csak álltam csóktól fosztottan,
sóhajom messze visszhangzott,
didergő csillagok szótlan
fejet hajtottak a szenvedésnek.

Kezembe emeltem a végtelent,
kínt szagolt a fáradt éjszaka,
csend ölelte az álmos jelent.
Magánytól rettegett a lélek.

II.
A világosságra köd telepedett,
s a szél korbácsolta a
tajtékot vetett felhősereget.
Néztem, néztem percek múlását.

Téboly szült gondolatot fejemben,
s hullámként kavargott
az álmait vesztett jelenben.
Magányát bontogatta az élet.

Fájdalmam mentettem volna,
hogy szeretek, s talán még
szerelmesebb lesz a holnap.
Várom, várom percek múlását.

III.
Alélt lelkem is csak téged akart,
érzések türelmetlenül könyököltek
az éjszakába, és dúdolták a dalt.
Szerelem ölt szerelmet a csendben.

Álmok születtek és mentek el,
könnyzápor áztatta magányom,
cseppjeihez kínzóbb fájdalom kell.
Sötétben fürdött a hold fénye.

Szárnyakat kaptam, mégis lezuhantam.
Vágyaimtól fosztottan, könnyekben
vergődve is csak élni akartam.
Bánat talált otthont mellettem.

IV.
Szárnyakat ragadtam tétován,
most már utoljára - gondoltam,
szélnek eresztem illúzióim talán.
Holnapokban gázoltam térdig.

Nyughatatlan maradtam a mában,
féltem az élettől, mert mindig
csak áhított álmaimban jártam.
Rémült kérdések követeltek választ.

Hangjukat hallatták tegnapok,
fásult koszorúban keringtek
felettem céljukat vesztett sóhajok.
Utolsó virágát is ledobta a képzelet.

Tettre hívtam az alvó jövőt,
s holtan feküdtem szét-
pukkant illúziók között.
Új életet szült az értelem.

"Elengedem magam, akár egy tarthatatlan illúziót, léggömböt, hadd szálljon fölfelé, a kéklő, az én szenvedő valóm számára elérhetetlen égbe." (Vigasztalások könyve)