csendes levelek

- a palacsintáról és a félelmekről

végre kihozták a palacsintát, nem kértél édeset, nem értelek. a kés életlen, villával próbálod felvágni, nem megy, összeszorítod az ajkad, rám nézel, pironkodsz, küzdesz. végre sikerül levágni egy darabot, büszkén mutatod, és olyan jóízűen eszed meg mint egy kisgyerek.
szeretlek gondolom, de nem mondom. hírtelen annyira rámtör ez az érzés, hogy inkább elfordulok, nézek ki az ablakon. odakint valószerűtlenül természetesen mozog tovább a világ. emberek, autók, a meleg, az est, a fények. valahol ott vagyok én is, a félelmeim, a munkám, nincs pénz, fáj a nyakam, az anyám, hol fogok aludni, nincs jövő, nincs iskola, mi lesz velem jaj istenem. ott van mindez kint. nézem ahogy eszed a palacsintát; szeretném ha minnél tovább tartana, mert nem tudom hogy csinálod, de valahogy minden más kint marad. itt csak te vagy, én és a palacsinta. minden, ami folyton az orrom alá dörgöli létével, hogy hova tart az életem, ott van kint, és vár rám. az meg nem jó, mert félek tőlük. már nem akarom magam azzal álltatni, hogy nincs mitől, mert van, de félni szépen kell tudni, meg kell tanulni a művészetet.
nézem ahogy eszed a palacsintát, lassan, megfontoltan haladsz vele. én örülök hogy egy kicsit még ráérek. szeretlek gondolom, de nem mondom; hiszen olyan szépen félek melletted.