ŰŰSZABADÍTS MEG A GONOSZTÓL!

/Bűnbánó Mária-Magdolna Istennel dumál/

Édes jó Istenem, megint csak te kellesz! Tekints el korábbi kishitűségemtől: valahányszor így nyöszörgök: „Most utoljára segíts!” – nem mondok igazat, hisz tudhatnám, úgysem boldogulok én később sem nélküled.

Elismerem, szánom-bánom, hogy legutóbb is nagyképű, önhitt alak voltam, mert másokhoz hasonlóan, nagy jódógomban feledtelek, tagadtalak, s most bezzeg szégyellem, sőt utálom magamat. Utálom, hogy ilyen megbízhatatlan vagyok, önmagamhoz sincsen már bizalmam, mert egyszer elhiszem, hogy hiszlek, de mihelyt elkényeztet a boldogság napsugara, rögtön elbízom magam, azt hiszem, mindig lesz az a jó, ami van, s hogy ez így természetes. Aztán, hogy tévhiteimből kikecmeregjek, időnként porig sújtasz villámaiddal.

Szóval régen gyakran nem hittelek, de mégis mindig téged hívtalak a bajban, te pedig újra és újra meghallgatsz. Na jó, neked könnyű, azért vagy Isten. Neked nyugodtan kibeszélhetem magam, nincs semmi, de semmi tabutéma; te vagy az egyetlen, akivel azt a titkomat is megoszthatom, amit a világon mással senkivel, senkivel! Magányos, szomorú útjaimon te kísérsz este, sötétben, s ilyenkor annyira érezlek, hogy szinte már foglak!

Te jó vagy, te segítesz, te mindig megértesz, te, ha szétszaggatnak, akkor is egész vagy; bezzeg én, gyarló vagyok, s irigyellek téged, amiért csak ember tudok lenni, jóra törő, mégis rosszalkodó, hívő-kételkedő, békétlen szellemű ember, ember, ember!

Látod, elérzékenyülök, mert meghat a saját őszinteségem, és e kis erény fejében – ó, minő gyalázat: máris a jutalmon jár az eszem, vagyis, hogy legközelebb is megsegítesz a bajban. Kérlek, ne dőlj be minden efféle szemtelenségnek, nem direkt vagyok ilyen, csak annyi cinikus hülyeség, annyi istentelen vágy fészkel az agyában egy ilyen elvileg ártatlan, de rossz passzban lévő emberbaromnak!

Ide hallgass! Tudhatnád, hogy soha nem akarok szándékosan rosszat, te viszont Isten vagy, s mint ilyen, nem vagy véletlenül te is felelős értem? Állítólag a te műved vagyok, mi lenne, ha egyszer-egyszer te szégyellnéd magad, mikor én rossz vagyok? Nem elég nekem a rosszaság maga,, még a felelősség is az én vállamat nyomja?

Különben is: olyan sokan vagyunk ezen a földön, - mér’ mindig csak nekem kell azzal az átkozott lelkiismerettel szarakodnom? Noszogass másokat is, kérlek, Atyaisten! Menj el az ellenségeimhez! Őket is büntesd má’ önváddal, hisz ha egy percre is magukba szállnának…-na de mit beszélek, ők ostobák elvégre! Tán’ ugyanazzal a szemmel néznének befelé, amivel kifelé szoktak, akkor meg hogyan szembesülnének önnön bűneikkel?

Te, figyelj, úgy mellesleg szeretem ám az embereket, mert olyan jók tudnak lenni. Viszont néha gyűlölöm őket, mer’ iszonyú gonoszak is tudnak lenni! Sohasem értem: ha én gyötrődöm és bűnhődöm a saját rosszaságom miatt, ők mér’ nem gyötrődnek? Mért nem kérdik tőled, hogyan tegyék jóvá, ha engem bántottak? Na, persze, megint nekem nincs igazam, gondóhattam vóna…-Tudom, csak szeretnék jó lenni, ám a jó ember még távolról sem ilyen, az nem tartja önmagát jónak, annál szerényebb, viszont jónak feltételez másokat; hát nem tudom, azokba a kurva jóemberekbe rúgtak-e már akkorákat, amitől esetleg gonoszakká válhatnának? Figyusz, súghatnál, hogyan kell jónak lenni egyáltalában?

Képzeld, Isten, én játszani szoktam. (Tudod, mindig színészi pályára vágyódtam.) Azt játszom például, hogy jó vagyok, járok-kelek az emberek között, s afféle jóhoz illően, őszintén-szerényen bevallom nekik a bűneimet. S hogy ne váljanak rosszakká ők is, helyettük mindjárt meg is büntetem magam. Gondolom, beérik ennyivel, megtapsolnak, továbbmennek, - csakhogy ez nem így működik ám! Hű, ha tudnád, ezek milyen segítőkészek! (Elvégre valódi jóemberek…) Szóval, boldogan segítenek nekem engem ütlegelni, kedvesen, nyájas mosollyal arcukon!

Eleinte tűrök és tűrök, nehogy kiderüljön, hogy csak szerepet játszottam, majd félájultan, bedühödve, belerúgok e jótevőimbe, mire ők még nagyobbat rúgnak, mondván, hogy csalódtak, nem vagyok olyan béketűrő, amilyennek hittek.

Mit mondjak, hülye egy játék ez; amikor már a földön fetrengek, s még mindig belém rúgnak, kibújok, mint szög a zsákból, ki a jóság-álruhából, bele a régi rossz göncbe, s összevissza átkozódom, hogy bár ők volnának a „rosszak”, s ők fetrengenének…..!

Uramisten! Lehet, hogy nem is gonosz vagyok én, csak bolond? Balek, gyagya, selejt? Hát már ott tartunk, hogy itt az Isten sem dolgozik hibátlanul? Voltaképpen mért lettem én ember? Talán állatként tökéletesebb lehettem volna. Az állatok nem dilemmáznak ilyen ökörségeken, náluk nincs álszent mosolyok mögé rejtett „dögöljmeg” gondolat, lelkiismeret, önvád, önvád, erkölcs, hit és kételkedés.

Jóság és gonoszság – csupa emberi fogalmak, s a határok olykor ravaszul elmosódottak.….! Mennyivel könnyebben értem az állatokat: ha egyikük azt mondja: i-á, az valószínűleg szamár, s ha azt mondja: vau, az valószínűleg kutya (főleg, ha még jól belém is harap). Köztük a vak is tisztán lát, míg én az emberek között csak ködösen, homályosan!

Imám végéhez érve, kérlek Szentséges Isten, bocsásd meg a bűneimet, köztük ezen imafélémet is itten, és sürgősen szabadíts meg a gonosztól.

Ha úgy véled, én vagyok a gonosz, hát szabadíts meg akkor önmagamtól!