A Sors keze...

Egyszer volt, hol nem volt vagy éppen lehet, hogy még lesz és e történet akár többször is megeshet! Valahol él két ember, akik egyszer találkoztak egy baráti összejövetelen így késő tél idején. Sokat beszélgettek és megkedvelték egymást nagyon-nagyon. Aztán kezdett a szívük is megnyílni egymás felé, de mikor észrevették, elfordultak. Vagy nem is elfordultak,
hanem inkább megfutamodtak. Azóta haladnak párhuzamosan úton, valahol messze egymástól. Ezek az utak néha közelíteni látszanak, néha távolodni, de nem érnek össze. Nem érnek össze talán sohasem. Vagy mégis? A Sors keze egyszer egymás felé terelte útjukat. Kora tavasz volt már, és kezdenek
visszatérni a vándormadarak serege. S mély álmából ébred a természet elfeledve a zord és hideg telet... Csodás rügyeket bontanak a fák, s rajtuk csiripelnek édes kis madárkák... Eddig csak a kis aranyos hóvirág hozta el a tavasz közeledtének a hírét, de ma már sok-sok ezer színes virág bódítja illatát... Ilyenkor nemcsak a természet, hanem mi emberek is  újjáéledünk s születünk. Új tervek, új szerelmek indulnak útjára... Egy ilyen csodás évszakban segített ennek a két párnak is a Sors... Egy konferencián találkoztak, de ott is csak úgy, hogy egymás mellé szólt a helyük. Mikor meglátták egymást, szólni nem tudtak s csak néztek egymás szemébe. Később aztán nem érdekelte őket a konferencia, hiszen hosszú-hosszú év után ismét együtt voltak. Ez idő alatt, mint két gerlice madár elválaszthatatlanok voltak és szinte mindent együtt csináltak... De vége lett a konferenciának, így mindkettőjüknek vissza kellett mennie a városába... Sírva köszöntek el egymástól, de megfogadták, hogy nemsokára találkoznak. Alig, hogy megérkeztek ki ebbe a városba-ki abba a városba, megszólalt a lánynak a mobilkája s mikor felvette, egy édes hang suttogót a fülecskéjébe: Szeretlek Édesem! Majd estére hívlak... S letette a telcsikét... A lány majd kiugrott a bőréből olyan boldog volt, hiszen Kedvese hívta ill. súgta ezeket a csodás szavakat a fülébe... Szeret -mondta maga elé a lány és még azt se érdekelte, hogy a járókellők mint gondolnak Róla. Ez a szó s szerelem, ami most nagyon fontos számára... Gyorsan beült az autójába, hazament, majd
elment dolgozni. Alig tudod a munkájára odafigyelni, hisz a gondolatai mindig máshol jártak... Már alig várta, hogy este legyen és újra hallhassa Kedvesét. Sietett is haza, hogy nyugodt körülmények közt tudjon beszélni Kedvesével, aki nem is olyan sokára már hívta is a mobilkán. Szinte a legelső csengetésre felvette és megszólalt a várva várt édes hangon...
Sokszor egymás fülébe súgták, egy csodaszép szavakat... Mikor a srác nem bírta tovább, és arra kérte a lányt, hogy nyissa ki az ajtót, mert van egy meglepikéje a számára. A lánynak a szíve vadul kalapált, el nem tudta képzelni, hogy mi is lehet az. Egyre csak kérdezte, hogy áruld már el, de a
srác mindig nemmel válaszolt... Több nemet már nem tudott mondani, mert a lány kinyitotta az ajtót és elsírta magát... Hiszen a beharangozott meglepi nem más volt, mint maga a srác, aki átölelte a lányt, puszit adott arcára, és arra kérte, hogy ne sírjon. Erre még jobban sírni kezdett a lány... A srác ugyan próbálta vigasztalni, de már neki is könnyes voltak a
szemei... De nem baj, hiszen mind ketten jól tudták, hogy örömükben sírnak és ez szép s csodás...