Megbékélés...
Sok- sok év telt el azóta, amióta nem találkoztam ill. nem láttam az
édesanyámat. Mikor eljöttem otthonról, nagyon haragudtam rá. Ahol, ahogy
csak tudott mindig áskálódott ellenem s a barátom ellen. Szinte a nap minden percében piszkált, szekál, mindig éreztette velem, hogy gyűlöl... Eddig eltűrtem, nem érdekelt. De már a boldogságomat, Szerelmemet nem engedem, hogy bántsa, piszkálja, hiszen őt nagyon szeretem. Semmi se volt jó neki. Hol itt-hol abban talált kivetni valót... Még azt se nézte jó szemmel, hogy van egy barátom, aki szeret, mindent elkövetett, hogy elszakítson bennünket egymástól. De a szerelmünk erős volt és egy napon úgy döntöttünk, hogy ez így nem mehet tovább. Összeszedtem a holmijaimat s köszönés, elbúcsúzás nélkül elmentem hazulról. Egészen a barátomékhoz, vagyis inkább a vőlegényemhez, akik mindenben segítettek, támogattak. Eleinte nagyon nehéz volt, de pár hét múlva mintha mi se történt volna. Persze fájt, hogy így kellett eljönnöm itthonról, de nem volt akkor mit tennem... Amúgy nagyon jól éreztem magam, sose bántottak, lányukként kezeltek a szülei. Később már össze is házasodtunk. Pici esküvőnk volt, nagyon szűk családi körben tartottuk meg. Az én részemről nem volt senki, mivel nem árultam el, hogy hol s merre vagyok, élek. Igaz kerestek a mobillomon, de sose vettem fel. Így már egyre kevesebbszer csörrent meg s egyszer már soha többet... Teltek-múltak a napok, mikor egyszer egy reggelen nagyon rosszul lettem és a Kórházba kerültem. Szóltak a férjemnek és a szüleinek, hogy hol is vagyok, akik nagyon gyorsan be is jöttek a Kórházba hozzám. A férjem nagyon aggódott eddigi miattam, de most már mégjobban. Nekem kellett őt megnyugtatnom, hogy minden rendben lesz. Az orvos már jön is és közli velünk a jó hírt. Méghozzá egy csodálatos hírt, ami nem más, mint az, hogy gyermekünk lesz. Az aggódás egyből elmúlt s mosolyka került az arcunkra. Boldogok voltunk s alig akartuk elhinni ezt a csodát. Nagyon szerettünk volna s már alig vártuk, hogy legyen
gyermekünk és ma így lett... Igaz még meg se született... Még egy pár percig
bent voltunk, majd nemsokára el is mehettünk. Egy parkban leültünk egy
padra. Álmodoztunk egy picikét. Arra jött a gagyis árus s vettünk egy-egy
fagyit magunknak, majd elindultunk haza. Elújságoltuk a hírt szinte
mindenkinek... A következő napok azzal teltek el, hogy megcsináltuk a
gyerekszobát, minden könyvet, anyagot elolvastunk, megvettünk mindent, ami egy pici babának kellhet, vagyis készültünk a pici érkezésére, akit már
nagyon vártunk... Én már nem dolgoztam, a férjem az orvossal együtt úgy
döntöttek, hogy az egészségem s a pici gyermek egészsége miatt jobb lesz ha otthon maradok... Sokat kellett pihenem, sétálni és mosolyogni. Ebben a
segítségemre volt a családom, akik szinte mindent átvállaltak s csináltak.
De a legtöbbet a férjem, aki szinte mindig mellettem volt. Bátorított mikor
megijedtem, hogy nem leszek jó anyuka, vagy együtt sírt velem és mindig
mosolykát csalt az arcomra... Imádni való egy férjem volt ill. van... Eddig
is szinte mindent együtt csináltuk, de most még inkább így van. Nem is
tudtam ill. tudnék más férjet elképzelni magamnak, csakis az én Hercegemet... Annyira boldog vagyok, mióta megismertem a férjemet...
Csodálatossá teszi a napjaimat, óráimat, perceimet. Sose veszekedtünk,
boldogok voltunk. Eljött a várva várt nap s perc, és a Kórházba kerültem.
Szerencsére komplikáció mentes és gyors szülés volt. Még a férjem is bent
volt és együtt sírtunk mikor felsírt a pici lányunk... Ideadták a kezembe s
majd a férjem kezébe. Egy kis gyors fényképezés... Olyan gyönyörű lányunk
született. Boldogok voltunk, de most mégjobban azok vagyunk... Teltek múltak a napok, hetek s hónapok. Pici lányunk nagyon szépen fejlődött, már nagyon ügyes. Édesen mászik, gúgyorászik stb. Ezeket a csodás s vidám órákat, perceket egy váratlan levél érkezése zavarta meg. Férjem hozta be a postát és így a levelet is. El nem tudtam képzelni, hogy kitől is kaptam levelet. Oda adtam a pici lányunkat a férjemnek, akik vigyázott rá, amíg ellnem olvastam a levelet. A Keresztanyámtól jött, hogy menjek haza, mégha csak pár napra, órára is, mert az anyám halálos beteg, rákos. Anyám nem tudja, hogy írt, ezért arra kér, hogy el ne áruljam neki. Egy részt sajnáltam is ami az anyámmal történt, de még mindig makacs voltam, hiszen annyi rossz dolog történt velem... Látta a férjem, hogy szomorú lettem, kérdezi is egyből,
hogy mi a baj. Én a beszéd helyet oda adtam a levelet, hogy olvassa el... A
férjem is haragudott anyámra, de amit olvasott a levélben, megenyhül. Arra
kért, hogy tegyen félre a múltam s fájdalmamat és látogassam meg, hiszen
mégis csak az anyám. Tudom, hogy igaza van, dehát... Addig-addig győzködött, hogy úgy döntöttem, hogy anyáknapjára hazamegyek, ami a most következő vasárnap lesz. Nem irtunk nekik, nem jeleztünk, hogy hazamegyünk a férjemmel és a picivel. Kora délutánra meg is érkeztünk. Szerencsére a pici lányunk végig aludta az utat, így nem volt nyügöske. Mikor a házhoz értünk, egyből eszembe jutottak az emlékek. Ezt láthatta is a férjem rajtam, hogy valami bibi van, ezért megnyugtatott, hogy jól cselekszünk ill. teszünk. Be is mentünk a házba, ahol ott volt a Keresztanyám is. Mosolyogva, s könnyes szemmel felállt s üdvözölt bennünket. Én leültem anyám mellé, aki kinyitotta a szemét s hófehér beteg arcára pici mosoly került. A szemeiből könnycseppek folytak le. Mindketten sírtunk, zokogtunk s kibékültünk. Kezébe adtam a pici lányomat, ki annyira mosolygott, hogy puszit kapott cserébe anyámtól, akinek mégjobban potyogtak a könnyei. Már nem csak neki, hanem a szobában szinte mindenkinek...
|
|
|
|
|
