F. a levegőbe szimatol

        F. azt hitte, elírás történt, s hogy a másodkézből hozzá került, kissé szamárfüles Kanizsai Újság 1998. május 14-i száma egy régi, 1918-as vadászatról számol be.
Akkoriban, mint tudjuk, minden nagyon szép, minden nagyon jó volt, ám olykor-olykor (hogy a tiszamenti polgárleánykák vére túlságosan meg ne lassúdjon) szükségeltetett a nádifarkasokkal való rémísztgetés, minek utána az iparosbálak éjszakáin a leánykák immár okkal vonathatták magukat a legények kebelére, abban bízva, hogy ez az aktus alkalmas a toportyánférgek távol tartására, és egyéb veszedelmek elhárítására, melyekről most ne essék szó: maradjanak az elmúlt báli esték csillagzó, sötét leple alatt.

        Nem nyomdahiba volt: valóban 1998-ban dördültek el a kanizsai vadászok fegyverei a Járásnak nevezett pusztában, kioltván két farkas életét.
„Nocsak..!” – hümmögött F. – „Nocsak..!”
        Mint írták, 1917 és 1919 között Kanizsa, Törökkanizsa, Padé, Ada és Mohol környékén 21 farkast terítettek le. Tehát voltak farkasok. És: arrafelé nem háborúztak, csak farkasra lőttek, vagy voltak olyanok, akik Boszniát megjárva sem elégelték meg a lődözést...
„Rég volt...” – legyintett F.
        Ámde..! A cikk szerint 1996-ban a szajáni halászok evezővel vertek agyon egy Tiszában úszó csikaszt, s 1998-ban Padé határában is láttak farkast, amely szerencsésen elmenekült, s talán egyike volt azoknak, melyeket a kanizsai vadászok 1998-ban lelőttek.

Nos, amíg F. azon a tájon élt, remetehajlamra valló sétái során gyakran bóklászott a Tisza ártéri erdejében, Kanizsa és Adorján között, a keservesen művelt egykori Tisza-öböl szurkos-zsíros földjén, és a Járás rejtett zugaiban, ahol kakukkfű nőtt, bíbic jajongott, és ahol a lélek Istennel beszélt, s mire csendes révületéből ocsúdott az ember, dagadtra csípték a felhőző szúnyogok... Farkasok azonban egyszer sem rontottak rá. Ott ólálkodtak vajon, mikor késő éjjelekig üldögélt a csillagok alatt..? Meglehet, feléje szimatoltak a sötétből... Meglehet, hogy lábához is törleszkedtek, melléje is heveredtek, hisz néha úgy tűnt, sokan vannak körülötte, láthatatlanul. Toportyánok voltak? Élő, vagy holt lelkek? A múltból legelni visszajáró mamutcsordák árnyai, füzek susogásával jövő-menő vízitündérek, gyógyfüves bűbájosok, vízbefúlt hajadonok, harmatgyűjtő asszonyok lelkei...? Hangokat vélt hallani: dagonyázást az iszapban, neszezést az avaron, őzbak-hangon kiáltó táltost.... Szárnyak suhogtak a magasban... Mintha e láthatatlan lények neszezése vezette volna a csombormentához, a nadálytőhöz, zsurlóhoz, orbáncfűhöz, és oda, ahol bagoly-őrizte fűzkérget hánthat, hidegrázás ellen... Egyszer, azon a lombok közti fénytől aranyzöld tisztáson, mikor egy tuskón pihenő ölyvvel találkozott (szárnya sem rebbent a madárnak, csak nézett, nézett szigorú, aranykarikás szemével), F. úgy érezte, ennél szebb már semmi sem lehet...
„Most...! Add, hogy most..!” – Ám a madár elrúgta magát a rönkről és a fák fölött elszárnyalt. F. további bolyongásra ítéltetett...

        Eh, rég volt. Hol van már az a vidék, s hol az ártéri erdő... F. leteszi az újságot, az ablakhoz megy, és a levegőbe szimatol.
Akárha körvadászatkor a nádas: zajong a város, surrog, csörtög az éjszaka, kürt harsan, fénycsóva vág a sötétbe... F. tarkóján felmered a szőr, megborzong. Felvonítana, űzött farkasok hangján, de néma marad.
Úgysincs menekvés. Rajta már a célkereszt.