1.

most téged némán énekellek,
itt megül a csend, porba hullanak
a néma harangok -

ünneplőbe öltözötten kihullanak
az izzó éjszakák, a szélbe ébredő
kisétált körutak lógnak csak a semmibe -

az idő amelyben élek, rád találok,
ahová belépek, puszta életem átszállóhelyei

s arcomra reggelente kiül az álom,
a megvakult csillagok, sorsomat bámulom,
arcomat, ahogy a feledés faragja meg
melletted férfiarccá -

ébredek, kutatom magamban
egyenlőségedet, s engedd magad
az elképzelt vershez, hogy szemünkben
soha ne özvegyüljön meg a fájdalom

2.

te énekelsz hozzám, néma arcom most
zuhan csönd tükörbe, fut hazáig a költő,
majd sötét szobába ébred,
szerelemre lobogja a gyertya -

az izzó csendben szökevényed vagyok,
hajadba bújik ez a tavaszi hóolvadás,
bennük rezdül leghosszabb éjszakánk
szonettje -

most járok a szélben,
a te hangodon fakultam,
hogy húsz év múlva is megidézzem majd,
repdeső madár hajnalod,
meztelen álombéli arcomat,
várnak ránk, a szökevény csillagok

a kibontott időben,
falnak csapódik az ág,
ősz van újra,
szél falazza az ablakot