Csak ültem, és néztem,
hogyan múlik az élet,
hogyan ölelkeznek
habos felhők az égen.
Időt repítik bágyadt,
porosodó szárnyak,
koszorút fonva a
múlandóságnak.

Csak néztem, halomban
fekszik, mi romba dőlt,
üres térben oly
sebesen jött
a távolság, mely
közelebb hoz téged,
szemem a pillanat
útvesztőibe tévedt.

Csak ültem, éreztem
belém karmol a szenvedély,
gyarló gondolat:
bárcsak újra itt lennél.
Elmúlt perceim,
miket álmok téptek,
gyötört múltamról
illatok meséltek.

Csak ültem, figyeltem,
ahogy vers születik,
szavak egymást
tétován követik.
Hűségben fogannak
újjá régi mondatok,
az időnek áldoznak
elképedt gondolatok.