Fájdalom-kövek hevernek
előttem úttalan utakon,
kikerülném őket, de halk
sercegéssel követelnek,
átlépni őket nem tudom.

Éles szélük minduntalan
mély sebet ejt rajtam,
bárányfelhők mosolya között
égre nézek s kérdem csendben:
mit vétettem, amiért ezt kaptam?

Angyalok s démonok ott fenn,
halljam: mi a bűnöm?
Miért vagyok mostohagyerek?
Ki sós könnyét issza most is...
de még bírom, még tűröm.

Sziszegve fonódott testemre
s a kő-kígyó újra belém mart,
mérgével földre terített,
bár felállni még nem tudok,
de van célom, ami hajt.

Fekete lepellel takarjatok,
ne lássa más, mi az, mi fáj,
magányom börtönébe zárva
sírig tartó szerelemmel őrzöm
az álom-élet-létezés titkát.

 * * * * *

A kövek félig elsüllyedve várják
a kristálytiszta víz okozta halált,
elmerülnek a tenger mélyére...
Mondd, lesz ki engem megment?
Te vagy az, ki újra rám talál?

/ hulló könnyem minden cseppjével /