a férfi erősen figyelte az utat, éjjel egy óra volt, a kocsi kerekei csendesen falták a kilométereket, már több órája úton volt, közel a négyszázadik kilométerhez, érezte lassulnak a reflexei, a tájban mellette mint hatalmas örök tornyosultak a fenyők, a rádióból valami zene foszlányai szűrődtek, hajtott, úgy rendesen, beállva a felezőre, semmi forgalom, az új autó, a sebesség lenyűgözte, sietett, délben indult, alig evett valamit, majd két kávé gyorsítónak, hajnalra haza akart érni, meglesni lánya, felesége alvó, kedves arcát, a kis mozdulatot, ahogy csendben bebújik az ágyba, lehelet finom csókot adni, hogy fel ne ébredjenek, az út gödrös volt, nem gondolkodott, hol balra, hol jobbra dőlve vette a kanyarokat, szépen mint ahogy mindig is szokta, a fenyők már eltűntek, a távolban halvány fénnyel valamiféle település látszott, kicsit lassított, halk koppanással valami kő ütődött a kocsi aljának, figyelme kihegyeződött, de semmi, távolabb mintha egy áttetsző alak libbent volna a jobb oldalon, biztosan valami éjszakai részeg, gondolta, de azért figyelme nem lankadt, a táblát a hirtelen kanyarral késve látta meg, keze reflexszeren lökte a sebességváltót alacsonyabba, a lába a féken finoman pumpálva azt, ahogy a nagykönyvek írják a kinyíló légzsákok csapódását már nem hallotta, a kocsi hatalmas csattanással vágódott a jobb oldali nem olyan mély árokpartnak, az dobott egyet, majd úgy öt méterre pördült egyet, egy kisebb kisfa törzsét szétdarálta, majd a következő fa alsó, sűrűbb ágszövevényébe csapódva annak törzsének, majd valamiféle köveknek ütközve megállt, nem tudta meddig nem volt magánál, beterítette a kocsi belsejét a négy légzsák, kezét mellére szorította, fejét hátrahajtva ült, a biztonsági öv amit most véletlen bekapcsolt úgy érezte megfolytja, percek, telhettek el így, csak a fülében doboló vér lüktetését, saját zihálást hallotta, bordái fájtak, a fények helyett sötét volt, valahol messze egy kis fény látszódott, mintha egy alagútban járna, könnyűnek érezte magát, túl könnyűnek, ahogy haladt előre meglepődött, semmije nem fáj, a folyosó hosszúnak tűnt így is, a fény egyre jobban melegítette, de jól esett neki, nagyon jól, az idegen egyszer csak ott állt előtte, kezét feltartva, szinte barátságosan invitálva, gyere csak, gyere, már vártalak

a feleséget éjjel háromkor ébresztették fel, ő álmosan nyitotta az ajtót, gyermekük csendben aludt a szobában, kérem jöjjön velünk, a férjét baleset érte, pupillája kitágult, torkát egy hatalmas kéz szorította össze, halkan, szinte érthetetlenül suttogta maga elé, hol, hol történt, a rendőrségi autó falta a kilométereket, ahogy a határ felé kanyarodtak már tudta, ahogy ott állt az összetört autó mellett, borzalmas látvány fogadta, a kocsi totálkáros volt, motorblokkja szinte az ülésig ért, a betört szélvédő, a pördüléstől hátul kinyílt csomagtartó, ahogy ott állt érezte, nem fog tudni sírni, most nem, majd később, akkor talán, egyszer, a szétszóródott ajándékokat nézte, a babát amire lányuk már oly régóta vágyott, dobozából kiesve, teste kicsavarodva, valami tejféle nyúlós folyadék ölelte át, pár karton cigaretta, a férje szilánkjaira tört laptopja, CD-k, a munkaeszközei, a menedzserek minden kelléke, katalógusok, a kiszakadt utazótáskából szétszóródott tiszta és szennyes ruhanemű, vért nem látott, a darus kocsi láncai megfeszültek, ahogy küzdött a kocsival, hogy kiszabadítsa a gödör és fák fogságából

a rögök szétporladnak, a semmi marad utánuk, a felállított urna a zöld asztalon, csak nézett maga elé, bambán, szemében könny, ketten voltak, csak ő meg a kislány, fegyelmezetten, beletörődve a megváltoztathatatlanba, magukra maradtak, ennyi volt, nyolc év boldogság, béke és szeretet, ahogy a kislányra nézett vonásaiban mindig öt látta, minden mozdulatban, a szemek villanásában, a szem, a száj hangtalan üvöltésében, ahogy meggyújtották a gyertyát, kedvenc füstölőjét, az üres urna sír mint fekete vakablak nézett rá, mezei virágot dobtak ebbe az ájult sötétbe, a semmi végtelen országútjára

a kislány rajzolt, nem sokat beszéltek, csak a szemek, az egymásba fúródó mély tekintetek találkoztak, a papírlapon egy dobozféle, pár vonal mellette, a lány érezte minden benne van, 'gödör és virág', a lélek minden fájdalma, Apa nagyon hiányzott, de lassan minden távolinak tűnt, csak a felrémlő 'jóestétpuszik' igen azok nagyon hiányoztak, ahogy hajmosás után apja 'szagmintát vett' a hajából majd megsimogatta, mindig, sosem felejtette el, mert benne élt, minden sejtjében, ott hullámzott a tenger, a Meteora hegyei, az Athos sziget mögött felbukkanó napfelkelte, ahogy átölelve sétáltak, majd kart, karba öltve ugráltak a körúton, Erdély erdőiben a kirándulások, villanások, képek s látomások

évek teltek el, a kislány felnőtt, gimnáziumba járt, az asszony egyedül maradt, sétáltak mint mindig, a Tisza, a folyó látványa magukhoz vonta őket, ahogy a habokon megtört az est, ahogy elcsendesedve gyönyörködtek a városban, amit sohasem hagynának el, hisz ide köti őket minden, a szerelem, az emlékek, az egymáshoz való ragaszkodás, az újrakezdés minden fájdalma és szépsége, szemében mint kis gyémántok úgy csillantak meg a könnycseppek, a táskájába nyúlt, lassan óvatosan, kis átkötött papírlapot vett elő, amihez pár szál mezei virág volt szalaggal odakötve, a korláton átnyúlva a folyóba dobta, gödör és virág suttogta szinte maga elé, apa mindig velünk van