Hűvös völgyben, lent a parkban,
Ivánnal arra sétálgattam,
kéz a kézben, beszélgettünk,
mikor, mint lecsavart hologram,
egyszer csak, volt-nincs; eltűnt!

Kezem már csak semmit markolt,
eltűnt, mint a nappali hold,
bár nem teljesen, mert a szíve
lebegve még ott bandukolt
nincs-léptei ütemére.

De ez a szív is valahogy
egyre apróbbra csavarodott,
mint késő őszön a falevél,
s száraz, zörgő hangot adott
ki, ahogy fújta a szél.

És megnyúlt és ellapult,
hártyavékony szárnnyá alakult;
a kis vér, mi benne maradt
e szárnyra lassúdan hullt,
s színes formákra száradt.

Így röppent el Iván, a lepke,
kinek álca volt csak a teste.
Így lett ő lebbenő lélek.
Tudtam: enyém marad örökre,
s Utam mutatja, amíg élek.