Sándor a kalap alatt

Kiitta mindet a sötét pulton.
Sorjázó álmokat, pohárnyi perceket.
Mint mindig: könyökölt a feketegránit
éjjelen,
s a csapos vaskos ujja nyúlt
a pálinka fénytelen színén
fuldokló legyekért.
Egy-egy ázott, szétmart gondolat:
szivárgó tócsa, pohárnyom
a pultra vetett rongy alatt.
És az ébredés:
kőtömb sem, csak szürke vályog.
Émelygő csoszogás, faltól-falig.
Matatás, hányinger, sárga hályog.
Gyufa sercen, szúr a fény.
Kávéba merül. Szíve kalimpál,
mint a dróton, tűz fölött
pattogzó zománcedény.
Magában mormog
szikkadt, nyálatlan szavakat.
Moccan a reggel:
tétova fénnyel rajzolja teli
a falakat, felrak néhány
kopott keretet. Esküvői kép,
Mária Jézussal, amott meg
a gyerekek.
Valaha.
De már menni kell.
Felölti jelenét,
mit tegnap levetett.
Zokni, nadrág, bakancs, kalap.
Leül, eszik. Perceket szór az óra.
Rágnak a fogak.
Vizenyős tekintet villan
a kalap alatt:
egy emberből
ennyi maradt.
Húsz falatnyi kenyér és szalonna.
S míg nyeldekel,
bámul rá
a vásári Madonna.