A Halál egész éjjel azon törte a fejét, hogyan tehetné tönkre ezt a tökéletes szerelmet.
Egy hét. Egy hétre van szüksége, számította ki magában.
- Végeznem kell velük egy hét alatt! Nem lesz nehéz. Amikor ennyire meg vannak győződve a boldogságról akkor olyan kis védtelenek! –dörzsölte össze a kezét. – Ez most jutalomjáték lesz! Élvezni fogom minden pillanatát. Hétfőn munkához is látok. Kedden már beindul verkli, és nekem csak tekerni kell, és gyönyörködni a nyüszítésükben. Még hogy tökéletes!

Hétfőn a fiú koncertre ment a barátaival. A nő nem tudott elmenni.
- Tökéletes időzítés! –vigyorgott a Halál.
Kedden a nő felhívta a fiút.
- Hogy érezted magad? –kérdezte, és igyekezett eltitkolni a hangjában, hogy mennyire fáj neki, hogy nem lehetett a fiúval.
- Jó volt! Még táncoltam is. Életemben először igazán volt kedvem táncolni.
A Halál a nő mögé osont. És szép lassan belecsúsztatta a kést a szívébe.
- Örülsz mi? Már hogyan örülhetnél annak, ha mással táncolt, mondd?
A nő letette a telefont. Érezte a sebet és a fájdalmat, de nem értette.
- Mi a fene ez? –görnyedt össze. –Jaj, de fáj! Leült az ágy mellé, és összekuporodott.
- Hiszen nem fájhat. Ő nem az enyém. Ha mással táncolt hát mással táncolt.
A Halál most felfújta a szívét.
- Jaj, nem kapok levegőt! – sápadt el a nő. A telefon után nyúlt. A fiút akarta.
- Ez az! Remek! –sunnyogott a Halál. Nem tudod mit csinálsz! A markomban vagy!
- Be akarom fejezni – mondta élettelenül a nő.
A fiú érezte ahogy a szavak szétrobbannak benne. A torkához nyúlt, valami fojtogatta, masszírozni kezdte a gégéjét, hogy lenyelje a levegőt.
- Mit? –hangzott a vonal túlsó végéről a döbbenet.
– A kapcsolatunkat. Nem bírom tovább –és a nő a hasára szorította a kezét.
- Erre most mit mondjak? Biztos? Tudod, hogy én nem tehetek mást mint elfogadom a döntésed.
A Halál most a beleket csavargatta.
- Biztos- felelte a nő és gyorsan lerakta a telefont.
- Jól van! Ügyes kislány! –mosolygott elégedetten a Halál. – Hát ennyit a tökéletesről, és elégedetten kilibbent a szobából, hogy egy kicsit megünnepelje magát.

A fájdalom alább hagyott. A nő ült a földön, és próbálta visszaidézni mi történt az előbb.
- Istenem, mit tettem! –fogta a fejét a kezébe. Én tiszta hülye vagyok. Egy hülye tánc miatt? Igyekezett rendezni a gondolatait, de azok össze vissza cikkáztak a fejébe.
„Egyszer úgyis vége kell legyen!” „Hiszen most minden tökéletes, nem ronthatom el ilyen ostobaság miatt” „Fáj, ha mással táncol, mikor én nem lehetek ott.” „Ő nem az enyém.” Újra a telefon után nyúlt.
- Ne haragudj! Hülye voltam. Nem tudom, mi ütött belém.
A fiú megsemmisülten még mindig a levegővétellel volt elfoglalva.
- Én nem akarok neked fájdalmat okozni. De nem köthetsz magadhoz!
- Tudom –mondta szégyenkezve a nő. –Soha nem is akartalak magamhoz kötni, egyszerűen csak azt hittem összetartozunk. És fájt. Én csak azt szeretném, ha együtt mennénk oda, ahol összetartozunk. Legalább a barátainkhoz együtt menjünk.
- Ha ilyen választás elé állítasz, akkor tényleg jobb, ha most befejezzük.
- Akkor visszaadom a kulcsaidat.
A nő úgy érezte, mint aki most kilépett az életéből. Ehhez semmi köze. Nem érti mi történik vele, és nem tudja mi fog történni egy óra múlva. Megcsapta a Halál szaga és a félelem megbénította minden idegszálát. Magához vette a kulcsokat, beült a kocsiba, és indult.
A Halál kényelmesen elhelyezkedett mellette. Élvezte a helyzetet.
- Szeretnéd tudni mi fog történni, mi? Elképzeled, hogy meglát, átölel, és minden rendben lesz. Csakhogy már soha nem lesz semmi rendben! Ó, ti emberek! Szavakat használtok arra, hogy szeressétek egymást és ugyanazokkal a szavakkal képesek vagytok egymást a karjaimba kergetni. Egyszerűen nevetséges! Ti akik folyton arra hivatkoztok, hogy jól csak a szívetekkel láttok, képtelenek vagytok kinyitni a szíveteket, ha egy kis igazságtalanság ér benneteket.

A nő nem bírta levenni a pedálról a lábát. Százhetven, száznyolcvan… Hogy lehet ilyen lassan menni száznyolcvannal? Mire a ház elé ért már remegett a lába. Szerette volna átölelni a fiút, de valami furcsa dermedtség lett urrá rajta.
- Nem jösz be? –kérdezte szeretettel a fiú.
- Miért is ne –hallotta a nő távolról saját hangját.
- Nehogy elrontsd nekem a munkámat – méltatlankodott a halál, és egy nagyot fújt a nő gyomrába.
Leültek egymással szemben.
- Szóval inkább hagyjuk abba, mert fáj neked, ha nélküled megyek el. –kezdte a fiú.
- Nem! Nem az fáj, ha nélkülem mész el, hanem ha utána minden nap éreznem kell, hogy másokkal voltál, amiből én kimaradok. Kimaradok, mert nem tudok ott lenni.
- Én pedig ha választanom kell a világ és közted, akkor csak egyféleképp tudok választani.
A Halál kéjesen figyelte az előadást.
- Ez az gyerekek! Remek!

A következő napokban a hitetlenség órái következtek. Még nem hitték el, hogy vége, de már minden mondattal mérgezték egymást.
- Rendben van. Oda mész és akkor, amikor akarsz, csak ne hagyj el! Segíts nekem!
- Most nem tudok segíteni. Itt vagyok fáradtan, meggyötörten, szinte némán. Most csak az idő segíthet.
- Félek!
- Megijeszt, hogy félsz.
- Nem tudom, hogy kell viselkedni.
- Nem ígérhetek semmit, de ha meghagysz szabadnak, megmaradok neked.
- Jaj, ne hagyj el, kérlek! Ostoba voltam!
- Le kell zárnunk, akkor is ha most belehalunk.
- Még neee! Még ne menj el. Maradj még. Maradj még egy kicsit. Emlékszel? Olyan tökéletes volt minden. Nem romolhat el egy pillanat alatt.
- Szomjasra ébredtem magam belőled.
(Ez fájt –sóhajtott némán a nő.)
- A költészet mindig jól jár.
(Ez fájt sóhajtott némán a fiú.)
- Jel.
(Már nem vagyok az életed része.)
- Értelmetlen.
(Nem tartozol hozzám)
- Ne keress! Ha szükségem lesz rád, majd jelentkezem.
(ááááááááááááááááááááááááááááááááááááááá!)

A Halál rendkívül elégedett volt. Egy hét. Időben kész lesz velük. Már csak az utolsó jelenet van hátra.