Múltkor télen a fákat,
nagy, daliás sudárakat,
törzsük rőt kecses ággal,
hó és jég befedte sajn.

Páncéljuk ragyogó lett,
tőlük csillogott az est,
már erdő se fakó test,
fény villámmal az tele.

Ám jégből van a kristály!
Roppantul nehéz a báj:
reccs, reccsent meg a csillám,
orvul fát kitöri az már.

Fák törnek recsegéssel,
dőltük puffanása reng,
pusztult drága fa élte,
álnok jég a végzetes.

Ketté hirtelen törik,
úgy ér véget a nyár is.