Útkezelőknek

A mátrai főút széle
korlát mentén már beszakadt
és több helyütt letört éle,
fagyökérbe beton akadt.

Horpadások kisiklató,
süppedt kerék kőre farol,
magasnagyot huppan plató,
meredélynél esés tarol.

Budapesti helyek noha
lényegesen buckásabbak,
gyomrot szorít arra boa,
tengelytörés csutkásabbak.

Rengetegebb Pesten göröngy,
kevesebb bár lapult varangy,
gombatelep csipkéző gyöngy,
dalcsicsergő madárharang.

És! Esőben, fehér ködben
titokzatos árnyalakok
fenyegetőn állva csöndben
út közepén szürke tagok.

Gyalogosan botorkálok
műút partján tömény párán,
vizes tollú varjú károg,
megesik szív szegény párán.

Előttem zúg zuhé függöny,
köpenyemen cseppek rekedt,
avarréteg nedves fűkönny,
ködgőz egy helyt széjjelrepedt.

Elmosódott a hasadék,
feketéllő tömbök benne,
felismerve a szakadék
forog főmmel rémült szennyet.

Mert vaddisznók! Hárman állnak
a homályban aszfaltúton
s víztelt kátyút kiszlopálnak,
nyugalomban isznak kúton.

Otthonosan, mint kik teszik
gyakran használt lelőhelyen,
rendes szokás szerint veszik,
megosztoznak édes tejen.

Ledermedten én bámulok,
vaddisznóval vívni kedvem
nem volt, ennyit elárulok,
félelemben viszket tetvem.

Ázva-fázva ott remegek,
agyar, csülök veszélyt kürtöl,
órjás testek vad remekek,
nem rendülnek sötét űrtől.

Nehogy már ők rám rontanak,
mellettük nem léptem sudár,
nehogy létet kiontanak.
Jövő kocsi rájuk dudál.

Elfutnak és fellélegzem,
Indulni így tovább merek.
-A nagy kérdést ezzel szegzem,
útkezelőt szégyenelek.

Talán az még rendben marad,
fővárosban hullámvasút
gödörtarka utat arat
s embert próbál arra az út.

Legfeljebb ott újra látott
a megevett citrom, narancs,
míg tönkrement roncsra tátott
szájon, szemen szitok parancs.

De az vajon helyes dolog,
hogy egy kies útszakasznál
ivólyukak miatt forog
élet kockán, mert vad használ?

Engedhető ilyen luxus?
Nem lenne tán előnyösebb
aszfalthörgő, tömött lyukszusz?
Utas sem volna nyűgösebb.

Kár, hogy nem hallja meg e siralmat senki,
aki illetékes hivatalú tenni…