Virágok nyílnak bennem,
szivárványként kifeszül a lelkem,
a béke én magam vagyok,
amikor rád gondolok.
*
Te vagy a szemem,
ha nem vagy, vak vagyok.
Te vagy a kezem,
mivel simogatom a csillagot.
Te vagy a lábam,
veled az utamon haladok.
Te vagy a vállam,
a világ terhével is táncolok.
Te vagy a félelmem,
veled mégsem gyávulok.
Te vagy mi jó nekem,
ha kéred: érted meghalok.
Te vagy minden,
mi igazából én vagyok!
*
Uram! Hagyd meg nekem a hitet,
hogy vannak kivételek.
Van szerelem, mely nem önző, talmi,
hanem olyan, mint most bennem ez, ni:
értem ragyogó, tőlem színes...
Uram, hagyd meg nekem a hitet!
És bár törvény ellen való lázadás,
szerelmemen mégis: égi áldás.
Uram, hagyd meg nekem a hitet,
hogy vannak kivételek.
Ami véges, lehet örök.
Uram, véled békét kötök!
Feledni -ígérem- sose fogok,
bárhogy fáj is, érte hálát adok.
S ha eljön a perc, hogy elengedjem,
Uram, kérlek, segíts nekem!
*
Bizonyossággá lettél.
Mégis reszketek.
A végtelen időkig akarlak!
De nem lehet.
*
Kacagva táncolt előttem az Élet, s most hívogat a Halál.
Kapaszkodnék nemrég-volt boldog pillanatokba,
de csak ürességet markol a szívem.
Fájdalomburokban zuhanok, azt ígérted elkapsz,
behúzom hát szakadt angyalszárnyamat.
Magasan voltunk, süvít a levegő, becsukom szemem,
emlékezem, de sehol sem találom bátor önmagam,
kit nem rettent a mély, mert rábízta magát a szélre.
Te voltál a szél, az ég, a levegő. Te voltál minden.
Most nem gondolok semmire. Nincs múlt, nincs jövő,
a jelen is csak egy rossz tréfa, az idő senkié.
Pedig visszautaznék egy kicsit az időben, hogy
megtaláljalak, s hogy megtaláljam magam újra benned.
Nevetséges, hogy mennyire nem segít most semmi.
Hogy a bölcsesség is csak egy lyukas garas!
A lelkem tán még ring a szebb tegnapon,
de átjár újra és újra a fájdalom, s magának akar mindent.
Már nem menekülök, zuhanok... azt ígérted, elkapsz.
*
Halálom majd lemosod,
mint könnyű átkot,
s én csillagként őrizlek,
mint legszebb álmot.
|