Mikor minap a Bükk rengetegében bandukoltam, egy forrás lábánál leguggoltam – mit leguggoltam? Leültem, lehevertem… -, s meglepett egy meglepő látomány: mert a víz csak csobogott, csobogott; zsongítón, unottan, nem tudom mi történt velem, ezért lepett meg e látomány: Mi lenne, ha – így a látomány -, ha e kristályos, jéghideg forrásvíz helyett folyékony, olvadt vas – apró lángocskákkal, megannyi-ezernyi szikrácskával – töltené fel a forrás medrét: na jó: fém-ömleny. Mint egy öntőüzemben a kokillát?! Ez már igen! Na? Na? Na? Nyilván. Nyilván, akkor mi ebből kiindul, a vízfolyás, az erecske sem lenne más, mint drótgyártó gépsor, hol a drót csak nyúl, nyúl, nyúl, elnyúlt testtel, ahogy fut a nyúl, vagy, mint kígyó siklana az avaron, áttörne mohán és pókhálós páfrányzaton, megbillentené az édes-piros szamócát, pöfeteggombán vésne ki rovátkát, siklana a lombok között beszűrődő fénypászmákban… És a patak? A patakok? Natürlich vas-szalagok. Mert kezdetben kék, aztán lila, végül ürge-szürke, ahogyan akarja a felhő, a lomb, a szem tükre… Hej! És hahó! És halihó! Ez aztán a látomány, egy-komám! Mert mi lenne más a folyó, a nagy folyamok: abroncsok, mik összetartják a Földet, e rozzant hordót. Hordót? Ha-ha-ha! A tengerek meg zárak, ugye? Egy vaskereskedésben! Bennük olajos angolna, nyelvhal, cet. Mi? Ví-z-ár! (Ne magyarázzam már, pont neked, e szóviccet!) És az óceánok? Mind a három? Bizony, három ragyogó-kék lakat, mit a napsugár zár s nyitogat…
Erre aztán hirtelen, és egy jajjal, felriadtam számban szomjjal, s néztem magam a víz tükrében: ez rettenet! Inkább szomjan halok a forrás mellett; inkább legyek víllonista, mint egy ilyen: nyamvadt szimbolista! |