Még meg sem születtél, de hiszek benne, hogy egyszer, (nemsokára) megszületsz. Hiszek benne, hogy ott leszel valahol a jövőben, ott fog lüktetni a szíved abban a sok évvel későbbi, nagyon, nagyon modern világban, amelyben mindenféle emberek vesznek majd körül, fiatalok és idősek, kedvesek és ellenszenvesek, szépek és csúnyák, sikeresek és szánalmasak, hiszek benne, hogy szent egyediséged ott fog virágozni közöttük, ott, a Nagy Forgatagban, amelyet úgy hívsz majd, Élet, tudom, hogy vad energiákkal telve fogsz rácsodálkozni akkor az „Élet”-re, és tudom, mennyire biztos leszel ama egyszerű törvényben, mely szerint a te eljövendő sorsod nem követi majd a régiek, az ósdiak, az elöregedettek sok-sok ostobaságát, és amely szerint – ellentétben azokkal, akik a korábbi időkben felsültek, hiszen már ELMÚLTAK -,  te feltétlenül győztes leszel.

Valamikor én is így éreztem. Fiatal elmém elutasította az ósdiak, a régiek, a sokat tapasztaltak elavult higgadtságát, az örökséget, elutasította a Nagy Küldetés  leegyszerűsítését, mely szerint ez a küldetés nem más, mint hogy én is elszakíthatatlan láncszeme legyek az évmilliók óta jövőbe tartó életfolyamnak. Egy láncszem.

„Nem, ó, nem!” gondoltam. Én sohasem fogok meghalni, vagy legalábbis addig nem, amíg be nem bizonyítom, hogy az én életem MÁS lesz, mint az elmúltak mindig ismétlődő bukása, azoké, akiket már birtokba vett a higgadtság, a kudarcukat megszépítő önámítás, mely takargatni kívánja, hogy ők sem, ők sem, ők sem tudtak nagyobb halhatatlanságot felmutatni, mint az előttük járó nemzedékek. „Nem, ó, nem!” gondoltam. Az én életem MÁS lesz, valami egészen más, hitet sugárzó eszmék csodálatos kifejeződése, a Nagy Kaland teljes körképe, a Halál örök időkre szóló tagadása.

És igazam volt. Csakúgy, ahogy most neked is igazad van, amikor ízlelgeted tudatod mélyén a győzelem ízét. A győzelemét, ami életünk elején adatik nekünk, hogy erőt nyújtson az elkövetkezendő mindennapokhoz, a mindennapokhoz, amelyek gyorsan peregve hullnak hátunk mögött a múltba, hogy a távolban összesűrűsödve mégiscsak tapasztalattá és a higgadtság üzenetévé alakuljanak. A mindennapokról beszélek, a hosszú, majd rövidülő évekről, (meglásd, szaladni fognak észrevétlenül!), melyeknek lejártával rádöbbensz majd, hogy minden, amit mindeddig tettél, az újonnan érkezettek győzelmét szolgálta. Nem a tiédet.

S azon a napon, amikor az Új Győztes először áll eléd az elkövetkezendő dolgok birtokosaként, emlékezni fogsz.

Ó, igen, kicsi utódom, VAN MÁR a jövőben egy pillanat, amelyben téged is megérint az a fájó sejtelem, hogy …felsültél, mert elmenőben vagy. Ó, igen, te is elmenőben vagy.

Üdvözöld az Új Győztest az én nevemben is, és gondolj arra, hogy a mögötted növekvő Múltba beleolvadni valójában nem vereség, csak a győztesek még nem élték meg a számukra is előkészített nagy poént.  

Tudod, azt hogy…  ÍGY működik ez a láncszem-dolog. A Küldetés.