Ragyogva sütött le a napnak sugára
az egykor jól elvert, kis juhászbojtárra,
annak is a kalpagja széllengő bojtjára
és a konokforma feje búbja pontjára.

Megcsillant bajuszán, mely égnek penderült,
nem kókadt harcsának lefelé mint terült,
lobogó ujjasát szél járta kengyelül,
ahogy magas fára fővezérként felült.

Összegyűlt elébe hegyaljnak hűvösén
a környék betyárja szavai bűvösén,
csődültenek ismét tartani üdvözlést,
mondták is sorjában: „Vidróczki, üdvöz légy!”

Ezer magyar megye koszlott szegényei,
földesúrtól fosztott, bátor legényei.
Most dolgozni lusta, rossz suhanc érkezik,
aki bizony nyomort inkább megérdemli.

Hogy nagy hamarjában érkezett, nézeget,
sunyi képe került szemet és néz eget,
kímélt fehér bőre sehol sem tart heget,
rajta gőgös kelme, hasa sem meggebedt.

E legény múltról szólt, nem hímzett-hámozott.
„Vezérünk! Lecsukott és pandúr kárt hozott,
de visszajöttél te, míg ő elkárhozott,
verpeléti kocsma: távolon átkozott.”

Aztán betyárvezér dicséretbe fogott.
„Legényként az osztrák egyszer besorozott,
seregből meglógtál, hogy az orra lógott,
bár börtönbe dugott, Isten visszahozott.

Nagyszerű hőstettek, eposzi kellékek,
ügyes, csoda mesés ügyekről kelének,
népítélethajtó kezedről keltének,
históriás dalok, kell is az, kell ének!”

Hallgatta beszédét Vidróczki mogorván,
nyájas hízelkedést benne megorrontván,
mert füle nem szokta az ilyen duruzslást,
kenyérízlelést csak s borokat, furulyát.

Furcsálta hirtelen, piadesztára lép,
úgy érezte magát, haláldeszkára ért,
gondolta, e szónok árulásra tért,
vizslatta kutatón, kevély arcára nézt.

„Igazember vagyok, de nem szent életű,
e nyalka beszédnek szerintem éle tű.”
töprengett a betyár. „Zsebe tág méretű,
üres-e is vajon?… ez ember szép tetű!”

Vezérnél a legény gyanút már elvetett.
„Mond csak, zsebedben hány pénzecske megrekedt?”
Vidróczki Márton szólt, mire ő elszelelt,
pedig még senki se jómódot kergetett.

De előre látta, a semmirekellőt,
akinek pénze van, bár nem korán kelő,
mégha rabolt régen, akkor se a szellő
betyár mellett volna neki aranysellő.

Hosszan nézte vezér a hamar elporzót,
amíg el nem nyelte teljesen a torzót
a szép, széles tájék, mint egy órjás korsó,
vagy amint a bendő elkendőzi borsót.

„Már betyár között is furkászva hat a lom?”
bőszen már Vidróczki méltatlankodott.
„Sebaj no, még enyém: a zsiványhatalom!”
azzal bandájával vígan felkacagott.

„Ez a futó legény micsoda egy ügyfél!
Ide tolja képét s számára az ügy fél!
Milyen lett a világ! Minden ravasz ügyvéd!
Igazságot talán bármelyik ügy véd?

Rendet kéne tenni!” szava erről terem,
ettől még sehol sincs igazságos terem,
csupán jól kimunkált igaztipró verem:
Vidróczki hát harcolt, legyen igaz perem.

Jogos hadjáratot ki s be meghirdetett,
amely mindenfelé szerte elhírhedett.
Soha nem ígért ő biztos, drága kincseket,
havi rendszeresen egyszer sem fizetett.

Mégis mint remélte serege bandája
jól megnövekedett és tellett ruhára,
bő gatyára, noha nem akadt pandája,
csupán néhány nehéz, golyós pisztoly tára.

„Dolgos szegényember máma éhet hörpint,
míg a gazdag urak szíve hájban döglik,
s ökre vajban fürdik, asszonyán lötty kölni.
Juttasson nekünk is, vagy szemen kell köpni!

Nagylelkű a hálánk, ha szíve szívélyes,
ámha fukar lélek, ábra nem kedélyes,
kisszerű kegyetlen, életre veszélyes!”
vezérlé Vidróczki bajuszpödöréssel.

Robin Hood* kicsoda, ha ő tudta volna,
gazdaggyötrő vagány kinek fia-borja,
Csuklyás Vörösbegynek hívta magát volna,
bár a becsületén így sem eset csorba.

Jóakaró szívvel el garázdálkodni
sokszor sokat kezdett, az ország bárói,
félték a hatalmát magyar országlói,
és nem kezdett kegyelt szegény áskálódni.

A falvak szerették, ahol sok a nyomor,
tömérdek éhező, ezer korgó gyomor,
Vidróczki nyomában örvendve kelt humor,
csak vagyonosoknak jelentett tumort.

*angolul Robin=Róbert és robin=vörösbegy, hood=csuklya, kapucni