[ Kezdőlap ][ Házirend ][ Blog ][ Irodalom Klub ][ Minden Ami Irodalom ][ Olvasóterem ][ Képtár ][ Műterem ][ Fórum ]
Hoppá !!!

Kedvenc versek
a You Tube-on
Tedd fel a kedvenceidet.




Ellenőrizd a helyesírást,
ha nem vagy biztos benne!




Tagjaink könyveit itt rendelheted meg



Fullextra Arcképtár


Küzdőtér

Szia, Anonymous
Felhasználónév
Jelszó


Regisztráció
Legújabb:
: MLilith
Új ma: 0
Új tegnap: 0
Összes tag: 9161

Most jelen:
Látogató: 339
Tag: 1
Rejtve: 0
Összesen: 340

Jelen:
Tagi infók a_leb Küldhetsz neki privát üzenetet a_leb a_leb


Üzenőfal
Arhívum   

Csak regisztrált felhasználók üzenhetnek. Lépj be vagy regisztrálj.

Szolgáltatások
· Home
· Arhívum
· Bloglista
· Fórumok
· Help
· Hír, cikk beküldő
· Irodalom
· Irodalom Klub friss
· Journal
· Keresés
· KIRAKAT
· Kirakat Archivum
· Magazin
· Mazsolázó
· Mazsolázó Archivum
· Mazsolázó beküldő
· Minden Ami Irodalom
· Mindenkinek van saját hangja
· Műterem
· Nyomtatási nézet
· Olvasóterem
· Partneroldalak
· Privát üzenetek
· Személyes terület
· Témák, rovatok
· Üzenőfal
· Összesítő

cheap cigarettes sorry.
Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja!


Amatőr Irodalmárok Klubja!
[ Amatőr Irodalmárok főoldala. | Regisztrálj! ]

Csatlakozz te is közénk! A tagjainknak lehetősége van saját írásaikat publikálni, és a többiekéhez hozzászólni.

Először, utoljára
Ideje:: 02-17-2004 @ 09:37 am

Erdős Olga: Először, utoljára

Akkor töltötte nálam Attila az első éjszakát. Több mint hat hónapig vergődtünk a lelkiismeretünkkel. Mégis furcsa érzés volt, amikor megkérdezte: „Meséljek róla?” Megéreztem, hogy a feleségére gondol.
- Csak ha akarsz. – feleltem.
- Nem is vagy kíváncsi? – kérdezte, miközben felkönyökölt a párnák közt
- Nem erről van szó. De nem akarok érzelmeket bolygatni. Most velem vagy, és nem vele. Csak ez számít. Nem válaszolt, csak sóhajtott. Ez fájt.

Egy vállalati bulin mutattak be Attilának, közel fél évvel ezelőtt. Beszélgettünk, apró semmiségekről, ahogy két ismeretlen teszi. Mégis úgy éreztem, valami vonz hozzá. Pár nappal később összefutottunk a folyosón. Meghívott ebédelni. Azt hiszem, akkor rontottuk el az egészet. Hülyéskedni kezdt
ünk, talán a hirtelen jött jó idő, talán a telehold hatása, nem tudom, de vibrált körülöttünk a levegő. Élveztem a kiélezett párbeszédeket, azt, hogy mindig minden kétértelmű jelentést kap, ha beszélünk. Úgy éreztem, ő az a férfi, aki tudja, mit akar, és azt is, hogy én mit akarok. Valami azonban azt súgta, hogy túl szép, hogy igaz legyen.

Ő is érezhetett valamit, mert napokig nem találkoztunk. Egyre jobban hiányzott persze. Azt sem tudtam, hogy hol dolgozik. Új voltam, és csak a mi részlegünkön több száz
an dolgoztunk. Furcsa, hogy mennyit beszéltünk és még sem tudtam meg semmit róla. Aztán két hét elteltével, egy szerda délután épp haza fele készültem. Ő pedig ott állt a folyosón, egy kollégámmal beszélgetett. Rájuk köszöntem egy hatalmas mosollyal. Annyira boldog voltam, hogy újra látom. Hidegen fogadta. Ez a vég gondoltam. Hiszen nem csináltam semmit! Vagy épp ez a baj? Össze voltam zavarodva. Lementem egy fél emeletet és vártam. Vártam, hogy jöjjön. Negyed óráig. Aztán csak annyit mondott, hogy beszélnünk kell. Itt és most.

A napsütötte parkolóban álltunk. Láthatólag zavarban volt, ami rám is kihatott.
- Nem tudom, hogy kezdjem... Nagyon kedvellek, de... Nem értettem miről beszél.
- De? – sürgettem.
- Akkora a zavarom, nem is tudom, hogy mondjam el.
Szerintem sejted...
- Mondd ki konkrétan!
- Szeretlek. - Szerettem volna a nyakába ugrani.
- Mi lesz tovább? – ennyit bírtam csak kérdezni.
- Nincs tovább. Te vagy az álmom, de... nem lehetsz az enyém és én se a tied.

Hidegzuhany. Két napig bírtam. Pé
nteken a céges címére küldtem egy email-t, hogy örülök, hogy őszinte volt, legalább az álmokban megmaradunk egymásnak, a valóságban meg ő is egy másnak, én is egy másnak. Azért utóiratba beírtam, hogy a remény hal meg utoljára. Tudtam, hogy dolgozik, hogy megkapta, hogy olvasta – és még se válaszolt. Egészen hétfőig. Csak annyit írt vissza, hogy ha a remény kölcsönös, akkor a remény valóság lesz. Kész. Padlón voltam. Fogalmam sem volt róla, hogy hogyan tovább. Hiszen megmondta konkrétan, nem lehet köztünk semmi. Aztán most ez a válasz. Csak játszik? Ha igen, rendben, ha nem, az is, csak tiszta lapokkal.

Ezt követően a nyilvános helyeken került, mintha nem is ismerne. De az email-eink szenvedéllyel voltak tele. Tudtam, hogy elvesztünk mindketten. Egyszer felvetettem, hogy mi lenne, ha megadná a mobilszámát. Ő tiltakozott, én megijedtem. Nem akartam elrontani a dolgokat, de úgy tűnt, csak egy helyben topogunk. Aztán másfél hét után egyszer csak megírta. Hát mégis idejutottunk. Nem vittük túlzásba a dolgot.
Csak és kizárólag munkaidőben üzentünk, beszéltünk – azt is ritkán. Azt akartam, hogy tudja, bennem megbízhat. Nem fogom zaklatni, tiszteletben tartom a magánéletét. És valahol éreztem, hogy mekkora probléma ez neki is. Hisz annyi minden állt közöttünk. A 11 év korkülönbség, a felesége és a két gyerek. Nem akartam feldúlni az életét, de nem akartam elveszíteni sem. Ezt, hogy mondjam el neki? De ha minden tökéletes lenne otthon, akkor nem keresett volna mást? Vagy csak a kínálkozó és kihagyhatatlan alkalom?

Próbáltam mást keresni. Jobban mondva, mások próbáltak engem keresni. Eredménytelenül. Csak ő járt a fejemben. Tudtam, hogy őrültség, hogy nem szabad. De teljesen a hatása alá kerültem. Felhőtlenül játszottunk, hülyéskedtünk. Olyanok voltunk, mint a gyerekek. De ha komolyak voltunk, akkor fájdalmasan és szenvedélyesen azok. Hetek, hónapok teltek el így. Vívódtunk a lelkiismeretünkkel külön-külön. Ő éjszakákat virrasztott át, én meg Szabó Lőrinc Huszonhatodik év című kötetét sírtam végig.

De hát a kapcso
latok a kompromisszumokról szólnak, vagy tévedek? Nem tévedtem. Ő is így gondolta. Kompromisszumot kötöttünk – egy éjszakám az övé. Boldognak kellett volna lennem, de talán túl sokat álmodtam róla. Hiába ölelt, hiába tartott a karjaiba zárva – nem jutott közelebb.

Két hete már, hogy itt volt, egyetlen éjszakára. Azóta semmi. Nem hív, nem ír, nem üzen. El kellene felejtenem. De nem tudom. És az a kérdés. „Meséljek róla?”, meg a sóhaj... Féltem, megkérdezni, hogy megbánta-e. Tudtam a választ. Nem kellett volna feldúlnom az életét, az életünket.



Utoljára változtatva 08-16-2007 @ 07:32 am


Hozzászólás írása
Hozzászólás írása
További
További
Irodalmár profil
Irodalmár profil
Üzenet küldés
Üzenet küldés

Posted Comments

Hozzászóló: csingi
(Ideje: 02-17-2004 @ 02:12 pm)

Comment: Kedves LunaPiena. Tudod, hogy nagyon szeretem a verseid, de most úgy érzem, a prózád, a történet és a stílus is mintha a szívemből folyt volna. Az életünk fájó kompromisszumokból, vágyakból és emlékekből állnak. De mi lenne velünk nélkülük???


Irodalom ©

PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.37 Seconds