Langyos, nyári éjszaka volt, álmodva nézett rám a hold. Lustán, szelíden ragyogott fölöttem, s körülötte virgonc, ficánkoló csillagok.
A holdat néztem - és arcodat láttam, mely távoli emlékként a múltból szállt felém. Szólt is talán? - Nem értettem: szívemmel hárfaként játszott a szél.
Azóta is minden este, ha a telihold rámtekint, a te arcodat látom benne - szemed már-már kacsint, de szívem féltve int... Sejti, hogy ez csak múlt, mely elmúlt. Vajon tényleg elmúlt?
Van-e szél, mely elfújhatna, vagy zápor, mely elmoshatna a szívből minden bút?
Látod, már sírok: a szívem nem felejt. Hiába múlt el oly sok év, s hozott oly sok telet, nem hűthette le égő szerelmemet.
Igen, ez te vagy - még most is a lelkemben élsz, s minden nap várom, hogy visszatérsz.
Tudom, ha egyszer az égre nézel, a holdban meglátsz majd engem, s ha szívedben hárfa húrja rezzen, ez nem lehet múlt, de szerelem.
Langyos, nyári éjszaka volt, mikor lágyan átkaroltál, s első csókunkat nézte a hold: az ezüst-néma éjkirály. |