Ma is engem figyelt a Hold fényében benne volt titkos lidérced: mezítlábas szeretők lábnyomát kísérted egy éjjeli mezőre: Legyen kéjteli játszmájuk fény-őre, Ne takarja jótékony lepel, fehéren villanó bőrük sötétség ne lepje el. Hiába bujdosom, lelkemet földre szállt felhő- fátyolba burkolom. De te szárnyra!- inted - s fekete szavadra hirtelen moccannak az árnyak susogva-sisteregve vérehulló csőrű-karmú hollósereggé válnak, tollukat ólommal hinted, tükör szemükből ezüst cseppeket: könnyükkel sírják tele cumullus-pongyolám lomhán lehull, bokáim körül hajnalra harmattá szelídül, árván és álmatagon állok- a kémkedő Hold tükrében látod- Talán hétszer vágytam: az örök Nap feljő Talán hétszer keresztelt Aurora papnő: Akkor elloptad a lelkem s vele a hatalmat, hogy ellenálljnak magamnak, tükröm: magamagának, bűnnek és a bájnak Lassan körém vonaglanak szárnyak, karok, talán menekülni sem akarok csak a te sötét véred tapad alvadtan arcomon szivárvány alakban kitéptem négy szívet, és most a tiédet keresem itt belül, a Hold:"feszül kegyetlenül két pongyolacsík-felhő közül". 'Add vissza a lelkem!'- ordít a nő, s elszenderül.
|