Már napok óta visszajárok
nevedhez, Kornél, mint az elefántok.
Megnevezhetetlen sejtésekkel,
egyre tanácstalanabb szívvel.
Mert egy koponya, tudd meg, Kornél,
egy sárga, szélnyűt koponya a Te neved,
ormányommal hajítgatlak, lábammal böködlek:
Egy Kornél, aki nem él!
Ez még nem minden! Felszivárog egy régi álom
(nem is egy, szám szerint: három):
a döbbenet repkénye nőtte be,
olyanok, mint három obeliszk,
belsejükből fekete csontliszt
pereg… le a földbe.
Akkor még nem tudtam!
Akkor még csak tizenkilenc voltam!
Vérem pattanásokat rügyezett
arcom sápadt, beesett malmára.
Akkor még nem tudtam, istenem, nem,
hogy rámutattak tudatalattim tartalmára.
De nem érdekelnek a miértek!
Bekékítette hártyás lepkeszárnyam
természeted kisugárzása, mágnesessége.
Iskolatárs, barát voltál. Semmi más.
Legalább is így tudtuk mindketten
az asszonycombú coswigi egekben.
És most itt van ez a három álom.
(Patakkövek szíve dobog ennyire szárazon.)
Téged és magamat látom mindegyikben:
összefonódva
egy csókban…
