1995 december 6
Jutka igyekezett úgy tenni, mintha semmi különös nem történne ezen a napon, pedig olyan izgatott volt, mintha csak hozzá jönne a Mikulás. Áron már elsős, de még mindig hisz a Télapóban. Mióta Zoltán megcsinálta neki a terepasztalt, minden gondolata a vonatok körül forgott. Sóvárogva nézte a kismozdonyt, mely túlságosan drága volt ahhoz, hogy megkaphassa ajándékba. Anya javasolta neki, hogy kérje a Télapótól, mert a Télapó minden kívánságát teljesíti. Áron ebben erősen kételkedett, de azért próba szerencse alapon este elsuttogta a párnájába, hogy ha lehet, azt a gőzöst szeretné a csoki mellé a csomagba. Fruzsinak mindegy volt, mit fog kapni, ő csak azon izgult, hogy eljöjjön a Télapó, mert hetek óta gyakorolta a furulyáján a Hull a pelyhest. Nagyon csalódott lett volna, ha nem játszhatja el. Zsuzska és Borcsi még nem nagyon értettek az egészből semmit, csak Fruzsi figyelmeztette őket egy hónapja folyamatosan arra, hogy legyenek jók, mert a Télapónak mindentlátó szemüvege van.
Mikor Zoltán fél hétkor hazaért, könnyedén megcsókolta Jutkát és a fülébe súgta.
- Mindjárt jönnek Csabáék.
Fél óra múlva megszólalt a csengő. Áron izgatottan rohant ajtót nyitni.
- Itt a Télapó – kiáltotta a többieknek. A lányok megszeppenve álltak a folyosón.
- Csak jöjjön be, Kedves Télapó bácsi – invitálta beljebb Jutka a várva várt vendéget.
Fruzsi szaladt a furulyájáért, Zsuzskának is megjött a bátorsága, csak Borcsi kapaszkodott az anyja szoknyájába. Zoltán átölelte Jutkát.
- Hát nem fantasztikusak? – kérdezte halkan.
- De igen. Azok – és boldogan nézték, amint Áron hitetlenkedve felkiált.
- Nahát! A mozdony! Pont erre a mozdonyra vágytam! Honnan tudtad Télapó?
- Tudod, a mindetlátó szemüveg –igazította meg orrán az okulárét Csaba. Aztán kampós botjára támaszkodva elbúcsúzott Kerekeséktől.
- Remélem egyszer viszonozhatod –mondta kicsit irigykedve, mikor a kapuban megszorította Zoltán kezét.

1998. december 1
Jutka fáradtnak érezte magát. Mintha örökké karácsonyokból állna az élet! Ilyenkor legalábbis úgy érzi. Már csak Borcsi miatt jön a Télapó, de honnan akasszon le az idén megint le egy Télapót? Mióta családi házba költöztek, egyre kevesebbet találkoznak a barátaikkal, és különben is. Túlságosan átlátszó lenne már a dolog a gyerekek számára. Ha még Áron is képes eljátszani 12 éves létére -Borcsi kedvéért-, hogy igenis van Télapó, akkor igazinak kell lennie annak a Télapónak, különben mit sem ér az egész. Amíg panellakásban laktak, az utcán mindig akadt egy-két kóbor Mikulás, aki néhány ezer forintért hajlandó volt feljönni hozzájuk egy fél órára, de most, ide a faluba nem lesz egyszerű elhívni valakit.
- Anya! – szakította félbe Jutka gondolatmenetét Borcsi hangja.
- Igen, kicsim! Figyelek. Tessék!
- Ugye nincs Télapó? Nyugodtan megmondhatod. Tudom, hogy ti veszitek az ajándékokat. Nem leszek szomorú, ha így van –és Borcsi úgy nézett az anyjára, mintha most dőlne el a sorsa.
Jutkának könnyes lett a szeme. A fene egye meg! Pont egy hülye hipermarketben kell bevallania, hogy hazugság az egész.
- Igen! Nincs Télapó. Csak eljátszottuk, mert azt akartuk, hogy örüljetek. Mert nekünk is jó volt, hogy úgy adhattunk nektek, hogy nem az volt a fontos, hogy mi adjuk, hanem az, hogy örültök.
Hirtelen ölébe kapta Borit, és zokogni kezdett.
- Jaj, de hamar megnőttél te is! Ne haragudj!
- Nem haragszom, anya! Tényleg! Ne sírj már –ölelte meg szorosan Borcsi Jutka nyakát. Aztán kezébe kapott egy csoki mikulást, és vigasztalólag az anyjának adta.
- Nézd! Itt vagy Te.

2002. december 25
Jutka épp a vöröskáposztát párolta. Zoltán ült a tévé előtt, a gyerekek a szobájukban játszottak a tegnap kapott társasjátékkal. Soha nem hitte volna, hogy egyszer így fognak élni. Szinte már egyáltalán nem beszélnek Zoltánnal. Nincs is miről beszélniük. Zoltán reggel elviszi a gyerekeket az iskolába, este hazajön, megvacsorázik, aztán leül a tévé elé.
Legtöbbször el is alszik előtte. Már nincs kedve könyörögni neki, hogy legalább a fejét megsimogathatná, mikor haza jön. Ha nem mozdul az ember keze a simogatásra, akkor annak úgysincs ereje.

- Te jó ég! Mit fogunk csinálni a hátralévő húsz év alatt?
Még tíz év, és a gyerekek kirepülnek a házból. Már most üres minden. Megfullad ebben az ürességben. Mindenki jól elvan nélküle is. Zoltán keresi a pénzt, ő pedig már semmire se jó. Több, mint tíz éve itthon van, elmúlt negyven éves, nem kell senkinek. Csapda az egész élet.
Kinyitotta a gyógyszeres dobozt. Valami furcsa kábulat vett rajta erőt. Szépen egyesével beszedte az antibioikumokat.
- Elég volt!
Levette a tűzhelyről a káposztát, megterített, és lefeküdt.
Másnap hajnalban iszonyú fejfájásra ébredt. Kiment a fürdőszobába, és mindent kihányt. Aztán visszafeküdt Zoltán mellé.
- Hát neked meg mi bajod van? –kérdezte Zoltán félálomban.
- Semmi - felelte Jutka, és némán figyelte amint az utcai lámpa megvilágítja a szállingózó hópelyheket.

2003 december 6.
Jutka öt percenként nézte meg a mobilját.
Ábrándosan sétált a hipermarkett sorai között.
Barnabás most érhet haza. Jaj, csak ez a december ne szakítsa el egymástól őket! Mindjárt karácsony, és ilyenkor sokkal nehezebb úgy tenni, mintha ez olyan természetes lenne. Nem! Ez egyáltalán nem természetes, hogy ő Szamosvölgyi Jutka, negyvenegy évesen beleszeressen egy harmincéves férfiba. Ez csak és kizárólag az angyalok tréfája lehet, semmi más! Hiszen szeretni égi áldás. Így szeretni, ahogy ő szereti Barnabást, az egyszerűen nem lehet bűn. Ha csak a kezéhez ér, tudja, hogy hazaérkezett. Otthon van Barnabásban.
Barnabásnak lassan már haza kell érnie a munkájából. Megtalálja a kilincsen a csomagot. Jutka szinte maga előtt látta Barnabás meglepett arcát.
- Istenem! Milyen régóta nem játszhattam el ezt a csodát! – mosolygott magában. –Télapónak lenni a legnagyszerűbb dolog a világon, ami történhet az emberrel. És persze szerelmesnek lenni! Az igazi varázslat.
És Szamosvölgyi Jutka most szerelmes volt! Talán életében először és utoljára, de szerelmes volt! Megcsörrent a telefonja.
- Te voltál az, ugye? –hallotta Barnabás hangját.
- Nem tudom miről beszélsz –próbálta adni az ártatlant, de tudta, hogy Barnabás még a mosolyát is hallja.
- Hihetetlen vagy! Épp arra gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha eljönne hozzám egyszer a Mikulás. Nem akartam hinni a szememnek!
- Én meg épp arra gondoltam, hogy belehalok, ha nem megy el hozzád a Mikulás.
- Gyere hozzám feleségül!
Jutka egy pillanatra biztosra vette, hogy most elájul.
- Bolond vagy? Tudod, hogy nem tehetem.
- Tudom. De ki kellett mondanom.
- Ez a legszebb december, ami csak létezhet a világon –felelte elhaló hangon Jutka, és letette a telefont.
- Szeret! –kiáltotta el magát , és az emberek elnéző mosollyal tovább sétáltak mellette.

2004 december 24.
Barnabás izgatottan csomagolta be a piros szívecskés papírba a kis dobozt. Ma megkéri Flóra kezét. Igen! Flóra az igazi. Ő az, akire egész életében várt. Kedves, okos, intelligens, és a két gyerek, igazán tündéri. Barnabás mindig is nagy családot szeretett volna. Milyen más Flóra, mint Jutka volt. Őrület volt az egész. Kész őrület! Nem is érti, hogy szerethetett bele egy négy gyerekes anyába! Nem volt normális. Az a jövőtlenség felemésztette minden erejét. De megtalálta Flórát! És igen! Flórával a jövő int felé.
Flóra már feldíszítette a fát. Csupa piros gömböcskével. Ez lesz Barnabással az első közös karácsonyuk. Tudta, Barnabás a legjobb ember a világon. Biztos volt benne, hogy ma megkéri a kezét. Végre egyenesbe kerül az élete. Nem mindennapi csoda olyan társra találni, aki szereti őt is és elfogadja a gyerekeit is feltétel nélkül.

Jutka ezalatt épp a port törülgette. Őrület, milyen kosz van ebben a lakásban. De mióta Barnabás nincs, egyszerűen nem volt kedve semmihez. Itt az ideje, hogy kitakarítsa az életét.
- A csodák ideje lejárt -sóhajtott egy nagyot.
Ekkor valaki csengetett.
- Ki a csuda lehet ilyenkor? -bosszankodott Jutka.
Mikor kinyitotta az ajtót, nem akart hinni a szemének. Az ajtóban ott állt a Mikulás.