Értették egymást...

A fiú elment a bálba. Eleinte csak ténfergett és nézelődött, hisz nem volt sem valami remek táncos, sem könnyen oldódó típus. Egyszer csak meglátta a lányt társaival álldogálva és beszélgetve. Rögtön érezte, hogy vonzza a szeméből sugárzó derű, nyugalom, és szinte átsütött rajta egyfajta jóság... talán jólelkűség. Megszokott béklyói szinte lehulltak róla és táncba hívta. A lány is megérezhetett valamit a fiú lelkületéből, mert nem köszönte meg egy szám után a táncot, hanem a bál végéig vele maradt. A fiú elkísérte a szállásig és találkozót beszéltek meg.
A randevúra izgatottan, s félelemmel vegyesen érkezett a fiú, attól tartva, hogy a lány mégsem jön el, mert megérezte a rövid beszélgetésből a múltkori búcsúzás előtt, hogy valami mondanivaló lógott a levegőben. De a lány eljött és néhány keresgélt mondat után rátért arra, amit már korábban is szeretett volna mondani, csak nem tudta hogyan kezdjen bele. "Van egy komoly kapcsolatom, aki most katona." - hangzott el egy rövid mondat, majd folytatta: "csak barátok lehetünk, ha neked így jó lesz". A fiú szinte gondolkodás nélkül válaszolta, hogy örülne neki. Érezte, hogy ez a lány őszinte, nyílt és tiszta lelkületű, akivel minden perc gazdagabbá teszi érzékeny lelkét, hisz más lány el sem jött volna, de nem így Ő.
Ettől kezdve rendszeresen találkoztak. Minden alkalom csak erősítette bennük azt az érzést, hogy rokon lelkek, hogy gazdagabbá válnak minden órával, amit egymás társaságában töltenek. A léleknek ez a gazdagsága, gazdagodása más volt, mint a szerelemé. Nem volt benne féltés, nem volt benne versengés (én jobban szeretlek), nem volt benne birtoklás, csak figyelem, csak megértés, csak szeretet, csak önzetlen és tiszta megnyílás, tisztelet és valami, valami elfogadás. Tudták, hogy fiú és lány között ez egyfajta pengeélen való táncolás, de azt is tudták, hogy soha nem lennének képesek átlépni azt a bizonyos határt.
Teltek-múltak a hónapok, a fiú el tudta engedni azt a régebbi plátói szerelemet is, ami évek óta gyötörte, megismerte a lány kedvesét és oldottabbá, kiegyensúlyozottá vált. Megtalálta a harmóniát. Egy napon a találkozóra a lány szomorúan érkezett. A fiú persze rögtön kérdezte, hogy mi a baj. A lány csak annyit mondott, hogy "kezdenek megváltozni feléd az érzéseim, és bocsáss meg, de többet nem találkozhatunk", majd megpuszilta (a fiú végig simított az arcán) és elment. Nem volt szükség hosszú beszédre, magyarázatokra, értették egymást. A fiú torka összeszorult és tudta, hogy míg él nem felejti el. Lelke mélyén ott marad visszavonhatatlanul, és ha az élet rosszakarókat hoz majd útjába, Ő átsüt onnan, és melegség járja át.