Jártam a kozmosz rengetegében,
         és szíveknek rejtekében,
jártam az érzelmek viharában,
         természet forgatagában,
láttam az észnek nagy birodalmát,
         gyermekszemek tisztaságát,
láttam vágyak lebegő seregét,
         s szerelmek nagy-nagy erejét,
hittem az ember jobb jövőjében,
         szelleme bölcs szépségében,
hittem lelkünk gyönyörű fényében,
         álmok teremtő tüzében,
de soha sem hittem, hogy majd
         egyszer poklokra kell szálljak,
hogy ízekre szed és megrág,
         majd koncnak vet ez a világ.

         Így hát:

Jártam a nihil jégvilágában,
         majd lelket emésztő lángban,
láttam szellemem szertehullását,
         volt álmaim torz vigyorát,
hittem hiába volt oly sok minden,
         bezárult harcos életem.

         De nem lehet, hogy:

         a gondolatok ereje,
         a szándék a jóra, szépre,
         s hit az ember szeretetében
         többé ne nyerjen értelmet.

         Ma már:

         hálatelt oly ritka imám,
         segítettél, igaz barát,
         vigyázz hát velem a tűzre,
         s mi mind-mind együtt a hitre.