Mindig is szőke és kék szemű akartam lenni, de persze nem lettem. Mondanom sem kell, fekete a hajam, és a szemem is, amiről már gyerekkoromban rögtön mindenki tudta, hogy tele vagyok huncutsággal. Akinek ilyen fekete a szeme, abból már messziről sugárzik az élet, és az élet az igazán huncut dolog. Ezt a nagyapám mondta mindig, és ő aztán a legokosabb ember volt a világon! Én meg igyekeztem fellázadni a sorsom ellen, és bebizonyítani, hogy jó kislány lehetek fekete szeműen is, de közben alig vártam, hogy felnőjek és szőkére fessem a hajamat, és végre megmutathassam igazi valómat. Fekete hajúan, és fekete szeműen sikerült is jó kislánynak lennem, bár nagyon nehéz volt, mert folyton arra kellett figyelnem, hogy ne okozzak bánatot anyukámnak, aki már akkor is szomorú lett, ha négyest vittem haza az iskolából. Ezért aztán nagyon igyekeztem jól tanulni, hiszen magamnak tanultam, vagyis az életnek, de igazából soha nem beszéltem senkinek arról, hogy én csak anyukámnak tanulok.
Mikor aztán végre felnőttem, és az lehettem aki vagyok, akkor lemondtam a szőke hajfestékről, mert az ember legyen önmaga. Furcsa volt elképzelni egy szőke Tímea Noémit a tükörben! Az már nem én lettem volna, tehát úgy döntöttem: maradok fekete, ha az Isten is így akarta.
Mióta elkezdett őszülni a hajam, azóta viszont mindig befestem feketére, hogy önmagam maradhassak.

Mindig is nagyon szerettem volna jó anya lenni, de persze nem lettem. Lett ugyan egy csomó gyerekem, de nem vagyok következetes velük, mert én semmiben sem vagyok következetes, mivel túl sokat gondolkodom. A túl sok gondolkodásból meg mindig az lesz, hogy változik a véleményem, és amit egykor jónak tartottam, azt ma már nem tartom jónak, aminek a gyerekek isszák meg a levét.
De én legalább nem követtem el azt a hibát, amit anyám! Minden gyerekemnek csak egy neve van.
És én sosem kérdem meg a gyerekemet, hogy „ugye el akarsz mosogatni”, mert tudom, hogy ez nem valódi kérdés, és a nem valódi kérdések tovább növelik a gyerek kiszolgáltatottságát. Ezért aztán inkább én szolgálom ki a gyerekeimet, ami szintén nem tesz jót a fejlődésüknek.
És persze én nem várom el, hogy tiszteljenek ezek a büdös kölkök, mert tapasztalatból tudom, hogy a tiszteletet ki kell érdemelni, úgyhogy inkább szeretem őket, amíg lehet, mert úgyis hipp-hopp megnőnek, aztán minden hiába mennek a maguk útján. Ettől a gondolattól mindig nagyon szomorú leszek, de ez az élet rendje, nincs mit tenni. És amivel nincs mit tenni, abba jobb, ha beletörődik az ember. Vagyis én.

Mindig is nagyon szerettem volna jó feleség lenni, de persze nem lettem, mert egyszer csak arra ébredtem, hogy nem találom magam, és ha valaki nem találja magát, akkor az nincs is, és aki nincs, az nem lehet jó feleség. Ettől a felismeréstől aztán nagyon megijedtem, úgyhogy igyekeztem minél előbb magamra találni. El is indultam a saját utamon, mert csak a saját utamat járhatom, amin még senki se járt. Nem lehet rajta csodálkozni, hogy el is tévedtem, bár sokan csóválják a fejüket, akik nem a saját utamon járnak, hogy jó dolgomban nem tudom mit csinálok, de azokkal nem kell törődni, mert az ő útjuk más mint az enyém, honnan is tudhatnák, milyen nehéz nekem a sajátomon haladni.
Úgyhogy én megértem őket, mert a megértés az egyetlen módja annak, hogy áradjon bennem a szeretet, márpedig jól, csak jószívvel láthat az ember.

Azért nem adom fel! Még annyi minden szeretnék lenni, ami nem lehetek, de legalább életem végén nem tehetek majd magamnak szemrehányást, hogy meg sem próbáltam.