Élt egyszer egy király-mese,mese mátka-
Nekeresd országnak fényes kapujába'.
Mégis:a kaputól innen egy arasszal.
Ott lakott a király ősszel és tavasszal.
Kővirágok között szomorú tanyája.
Pedig a sok csillag mind a palotája!
Pedig a sok felhők mind neki legeltek,
s égi népek neki szántottak, vetettek.
A napja csak úgy telt mindig ahogy szokott.
Táltos lovaira szerszámot hozatott,
s napszálltáig repült szárnyas paripákkal
mint a földi madár ékes suhanással.
Ám egyszer látott egy szép messzi csillagot.
Mélykék volt mint a Föld,nem látszott,hogy halott.
Áttért hát a király -mese mese mátka-
a hold ösvényéről az ég derekára.
Ott ahol a Nap jár ment arra az útra.
Bölcsen tekintgetett- mint kútba-a múltra
Megállt egyre többször, lett mindig öregebb,
csak a csillag nem jött őhozzá közelebb.
Átkozta a király százszor is meg sírva,
de a szép Pegazus nem fordult az vissza.
Mert káprázat volt, egy robbanás emléke.
hogy mesének, útnak sose' legyen vége.
|