Éjjeli merengés
Olyannyira hiányollak, oly messze vagy
Hogy inkább csendben ülök és hallgatok.
Sejtetően üres a levegő. Semmi se szól,
Pedig ajkamról még nem fogyott el a bók.
Elképzellek, ahogy kora hajnalban
Alakod messze túlragyogja a napot,
Hajad selymesen suhog a nyári szellőben,
Arcod finom vonásait látom a felhőkben.
Ez a felhő alakváltó, miért, nem tudom,
Egyszer könnyed emberalakot vesz fel,
Melyet később egy sugárzó angyal fed el
Majd újra Téged látlak, Kedvesem.
Formás arcodról sugárzik a szépség
Így simogatja arcom eme fényesség.
Hajad röpke szikrákat vet a napfényben,
A szívem nagyot dobban, oly szép ez.
Úgy merülök el átható tekintetedben,
Mint hajó végzetében, a tengerben.
Ez a két apró tünemény úgy csillog,
Ahogy kezemben a sok ékkő villog.
Ki tudja miért, oly különös vagy
Egyszer borzongató tűz, máskor jéghideg fagy,
Ezért ha oly közel kerülök Hozzád, testem meghalna,
De szívem hőn dobog, így engem életben hagy.
Fáradtan megpihenek magasodó árnyékodban,
Kérlek, ne menj el, úgyis elválunk hamarosan,
Madár árnyat látok az ezüstös teliholdban,
Én vagyok az, ki megpihen éjszaka ablakodban.
|
|
|
|
|
